_FELSZÓLÍTJUK A KORMÁNYT! - SZEMA – Liberális Párt elnökségének a közleménye

Felszólítjuk a kormányt, hogy az Európai Unió döntéseit és az aláírt nemzetközi szerződéseket vegye komolyan, és ne várja meg, míg az országnak hátrányt okozó eljárások révén érvényesítik azokat. Még mindig megőrizhető lenne Magyarország demokratikus berendezkedése, ha a kormány és a parlamenti többség tudomásul venné és végrehajtaná az Európai Parlament július 5-i döntéseit és ajánlásait:

• A sarkalatos törvények kidolgozását és elfogadását széles körű konszenzussal tegyék.

• Az adó- és nyugdíjrendszert, a családpolitikát, valamint a kulturális, a vallás- és a társadalmi-gazdasági politikát szabályozó törvények esetében tegyék lehetővé, hogy a jövőbeni kormányok és demokratikusan megválasztott törvényhozói testületek ezeket módosíthassák.

• A Költségvetési Tanács megbízatását és hatáskörét azonnal módosítsák.

• Biztosítsanak minden polgár számára – függetlenül vallási, szexuális, etnikai vagy társadalmi hovatartozásától – egyenlő jogvédelmet az Alapjogi Charta 21. cikkében, az Alaptörvényben és annak preambulumában foglaltaknak megfelelően.

• Egyértelműen biztosítsák az Alaptörvényben és annak preambulumában is, hogy Magyarország a külföldön élő magyar etnikumú személyek támogatására törekedve tartsa tiszteletben más országok területi integritását.

• Erősítsék meg a bírói testület függetlenségét oly módon, hogy visszaállítják az Alkotmánybíróság hatáskörét a költségvetéssel kapcsolatos jogszabályok kivétel nélküli felülvizsgálatára, módosítják a bírák kötelező nyugdíjkorhatárának csökkentésére vonatkozó rendelkezést, továbbá egyértelműen biztosítják az igazságügyi rendszer független irányítását.

• Nyújtsanak garanciát arra, hogy a nemzeti kisebbségek védelme, a személyes adatok védelme és a közérdekű információk átláthatósága, valamint az e területekért felelős testületek függetlensége és meglévő jogai megmaradnak.

• Biztosítsák a sajtószabadságot, állítsák vissza a médiairányítás függetlenségét.

Budapest, 2011. július 6.

SZEMA – Liberális Párt elnöksége

Tovább »

_RETRÓ ÚJÉV

Elérkezett hozzánk is a divat, retró lett minden. Retró ruhákban járnak a magukra valamicskét is adó polgártársaink. Retró zene bömböl a retrónak maszkírozott új kocsi, retró üléshuzatán feszítő, retró frizurás fiatalok fülébe, a hetvenes-nyolcvanas évek slágereit játszó retró rádióból. Retró bárok, retró kocsmák, retró parlament és retrója a néhai Elnöki Tanács elnökének. Retró miniszterelnök, hasonló alak, mint akiket egyszer már elzavartunk. Retró kormány, amelyben senki sem annak minisztere, aminek mestere. Mestere valamelyik is bárminek? Retró kabaré, retró szereplőkkel. Retró TV, rádió és újságok, még retróbb új hírekkel. Retró módon olvassuk ki újra a sorok közé elrejtett információt.

Demagóg szövegek a hetvenes-nyolcvanas évekből, szintén a retró jegyében. Szociális biztonság, rendbetétel, reform, mintha a múlt hangjain énekelnének a mai szirének. Duma, duma, és duma, miközben megint mi, az átlag készülhetünk arra, hogy megértőnek kell lennünk, már csak egy kis idő, és itt az ígért Kánaán. Hány éve is halljuk ugyanezt?

Ez az igazi retró fíling.

Tovább »

_"Blogokat tiltunk ...."

Tovább »

_SZIA PETI

Tovább »

_BEVETTÜNK MINDEN DUMÁT

EURÓPA KIADÓ: SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL

Agyamban kopasz cenzor ül
Minden szavamra ezer fül
Valaki helyettem gondolkodik
Valaki helyettem távozik

Nem nyerhetek, nem veszthetek
Ha nem leszek, hát nem leszek
Szabadíts meg a gonosztól!
Szabadíts meg a gonosztól!

Bevettünk minden dumát
Viseljük a dögcédulát
Szavainkat elcseréltük
Morzsáinkat feléltük

Nem nyerhetek, nem veszthetek
Ha nem leszek, hát nem leszek
Szabadíts meg a gonosztól!
Szabadíts meg a gonosztól!

Ez még nem a halál, ez még nem a halál
Minden nap újra erre jár
Ahány arc, annyi félelem
Elveszett a közérzetem

Nem nyerhetek, nem veszthetek
Ha nem leszek, hát nem leszek
Szabadíts meg a gonosztól!
Szabadíts meg a gonosztól!

Agyamban kopasz cenzor ül
Minden szavamra ezer fül
Valaki helyettem gondolkodik
Valaki helyettem távozik

Nem nyerhetek, nem veszthetek
Ha nem leszek, hát nem leszek
Szabadíts meg a gonosztól!
Szabadíts meg a gonosztól!

Tovább »

_Kísértet járja be Európát.

Tovább »

_Isten Félelme

Néhány napja döbbenetes hírrel állt elő az egyik internetes portál blogszerzője: egy könyvről tudósított, amelyben egy amerikai szerzőpáros, Michael és Debi Pearl ad tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan kell Istennek tetsző életre nevelni a gyerekeket. Mármint szerintük hogyan kell, és szerintük Istennek tetsző. Azt javasolják, ha igazán szeretjük a gyerekünket, ezért jót akarunk neki, akkor nem lehetünk önzők, és nem hagyhatjuk, hogy legyőzzön saját gyengeségünk: Isten akaratának, sőt tanításának megfelelően bot kell a gyereknek – hogy ez a keresztény tanítás szerint egyébként szeretőnek és megbocsátónak tartott Isten akarata lenne, arra bibliai idézeteket is citálnak (nem az Újszövetségből, mert a Haragvó Isten az ószövetségi Isten-kép része).

Nos tehát: egyéves kor alatt elég egy kb. 30 cm hosszú pálca, vonalzó, ilyesmi, egy éves kor fölött csak bátran, 50-60 centis PVC-cső, nadrágszíj, bot is alkalmas eszköz lehet. Fontos, hogy a fenyítő eszköz ne saját kezünk legyen, és fontos, hogy csupasz bőrt érjen, magyarán, hogy valódi fájdalmat okozzunk. Bármennyire sír, könyörög, ígérget a kis ördögfióka, nem engedhetünk szeretetünkből: megfontoltan, lassan, módszeresen kell verni, mindaddig, míg teljesen össze nem omlik, míg föl nem ad minden ellenállást. Általában elég 5-10 botütés. És persze már a büntetés helyére is saját akaratából kell mennie a megátalkodottnak. Fenyítés jár minden ellenszegülésért: nemcsak hangoskodás, csínytevések, tiszteletlenség, aludni nem akarás, a spenótevés elutasítása esetén helyes eljárás a botozás, hanem akkor is, ha mondjuk egy másfél éves gyermek nem a szülő vagy felügyelő által neki rendelt játékkal játszik – a kis bestia.

A szerzőpáros saját példát is bőségesen idéz: hogyan verték néhány hónapos lányuk talpát pálcával, hogy leszokjon a lépcsőn mászkálásról, hogyan hagyták a kerti medencébe pottyant gyerekeiket megijedni a vízben kimentésük előtt, hogy megtanulják, kerüljék el a helyet (amelyik magától nem esett be, azt belökték, hogy ő is részesülhessen a szeretetleckéből).

A könyvet, amely angolul a To Train Up a Child címet viseli, több mint félmillió példányban adták el Amerikában – ott 1994-ben jelent meg –, ezért három évvel később követte egy másik, a Nincs nagyobb öröm (No Greater Joy), majd ennek még két további kötete 1999-ben és 2001-ben. A kötetek azokat a válaszokat tartalmazzák, amelyeket a házaspár a nevelési tanácsadójuk megjelenése után kapott kérdésekre írt válaszul a még mindig tétova, de egyben hálás szülőknek. A háromkötetes „mű” szintén azt taglalja, hogy ne adjuk meg magunkat a „terrorista módszereket alkalmazó” kis „érzelmi manipulátoroknak”, verjük őket mindenért, rendszeresen, lelki békével és szeretettel.

Amerikában a Gyermeket nevelni nem most került a figyelem központjába, már csak azért sem, mert 2006-ban belehalt egy négyéves kisfiú a javasolt nevelési elvek „helytelen alkalmazásába”, néhány hónapja pedig egy hétéves kislány lett halálos áldozata a keresztyéni szeretet eltúlzásának. Tizenegy éves nővérét szintén súlyosan bántalmazták – mindkettejüket Libériából fogadták örökbe a félelmetesen szerető szülők öt másik gyerekük mellé.

Úgy látszik, a könyv fordítója és kiadója, az Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió, nem volt elégedett a semmitmondó angol címmel, ezért a magyar kiadás egyértelműsíti a tartalmat: Gyermeket nevelni Isten félelmében. Internetes változatát ugyan most nem érhetjük el, ennek ellenére a könyv könnyedén letölthető. Betiltása érdekében közösségi oldalakon, blogoldalakon pillanatok alatt kisebb mozgalom alakult ki, talán ennek köszönhető, hogy a Goodnews Keresztyén Könyvesbolt és a Sorsfordító Keresztyén Könyvesbolt kínálatából már eltűnt, de nem olyan régen még ott lehetett, mert a keresőmotor nemcsak jelzi, hanem a más portálokon található ismertető szövegből is idéz hozzá. ASzent Gellért Egyházi Kiadó internetes boltja azonban továbbra is ajánlja, azÖrömhír Alapítvány pedig még meg is védi a botrány nyomán hozzájuk tévedt kommentelőktől. Nekik egyébként saját kiadású könyvük is van, amelyben Pearlékhez hasonló elveket fejtenek ki a békés szívvel, szeretetből elvégzett vesszőzés fontosságáról.

Az, hogy a könyv gyermekbántalmazásra biztatja a szülőket, nem kétséges, az sem, hogy ezzel olyan emberietlen viselkedésre szólít föl, amely nemcsak gyermekkel, de semmilyen élőlénnyel – emberrel, állattal – szemben nem engedhető meg, akár elfogadja valaki, hogy Isten a történelem ura, akár egyszerűen csak jó érzésű, ép lelkű ember. Az embertelen szadizmus szeretetté ideologizálásán túl a könyv még törvénysértésre is buzdít, hiszen a hatályos gyermekvédelmi törvény szerint a gyermekkel szemben nemcsak fizikai, de lelki erőszakot sem szabad alkalmazni*.

A könyvvel kapcsolatos hír mögött megbújik egy figyelemre igencsak érdemes momentum: a könyv most egy bloggernek köszönhetően kapott nagyobb nyilvánosságot, de magyar fordítása 2004-ben készült, terjesztése tehát nyilván évekkel ezelőtt megkezdődött. Az egyházi könyvesboltok tényleges vagy virtuális polcain ott van egy ideje. Mégsem találtam nyomát, hogy bármelyik keresztény-keresztyén kis- vagy nagyegyház kikérte volna magának, hogy keresztény-keresztyén hitét ilyen könyvvel járassák le, gyalázzák meg, hogy vallásától ilyen szadizmusra felbujtó, kegyetlen könyvvel ijesszék el az embereket.

Sokan várjuk, hogy megtegyék, mindegyiktől: kereszténytől, keresztyéntől, kisebbtől és nagyobbtól.

A Magyar Köztársaság gyermekek jogairól szóló törvénye szerint:

* "6. § (5) A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással - fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal -, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak."

***

Idézet a könyv 7., A vessző filozófiája című fejezetéből:
Isten rövid időre gyámságod alá helyezte gyermeked lelkét. Otthonod erkölcsi műhely, ahol segítesz Istennek gyermekedet a mennyei állampolgárságra felkészíteni. Afejlődő gyermek javára szolgál, ha olyan családban nő fel, amely Isten uralmát ábrázolja ki. Avessző helyes használata döntő szerepet játszik abban, hogy megértesse a gyermekkel Isten ítéletét – majd Isten kegyelmét.

Idézet a könyv 6., A vessző használata című fejezetéből (kiemelés az eredetiben):
KÖTELESSÉGEM TELJESÍTÉSE

Amikor sor kerül a vessző használatára, vegyél egy nagy levegőt, lazíts és imádkozz: „Uram, add, hogy ez hasznos lecke legyen! Tisztítsd meg gyermekemet rossz természetétől és lázadásától! Hadd képviseljem helyesen a te ügyedet ebben a dologban!” Ne hamarkodd el, és ne emeld fel a hangodat! Csendes és felülvizsgált viselkedésedből a gyermek megérzi a vessző közeledését. Ekkor pánikba esik, és máris kész az engedelmességre.

A halogatott engedelmességet soha ne jutalmazd az ítélet felfüggesztésével! S amennyire lehetséges, ne vonszold a megtisztulás helyére! Nevelésének része, hogy engedelmesen jöjjön. De ha éppen akkor kezded meg egy lázadó gyermek nevelését, amikor elfut a fenyítés elől, kényszerítsd őt a döntő küzdelemre! Ha szükséges, szorítsd le, míg meg nem adja magát! Bizonyítsd be, hogy te vagy az erősebb, a szívósabb, a türelmesen kitartóbb, és nem hat meg a jajveszékelése! Győzd le teljesen! Ne fogadj el feltételeket a behódolásra – nincs egyezkedés! Neked kell őt uralnod, mint egy jót akaró felsőbb hatalmasságnak. A te szavad a végső.

Amikor a vesszőt használod, mondd a gyermekednek, hogy hajoljon az ágy vagy a kanapé fölé! Míg ebben a helyzetben van, és osztatlan figyelmét bírod, dorgáld meg őt! Lassan mérd az ütéseket! Ha túl gyors vagy, nem jut elég idő a belső átformálódásra. Te magad ítéld meg, hogy mennyi verés szükséges! Az én tapasztalataim szerint általában 5-10 vesszőcsapás elég. A gyermek növekedésével az ütések legyenek erőteljesebbek, hogy kellő eredményt érjünk el lázadástól való megtisztításában! Általános szabály, hogy addig kell folytatni a verést, amíg a gyermek meg nem adja magát. Egy verés nem a keménysége, hanem a bizonyossága révén hatékony.

Ha következetesen alkalmazzák, akkor az ütéseknek nem kell olyan erőseknek lenniük. A te csendes méltóságod határozza meg annak hatékonyságát."

No comment.

Forrás:

Tovább »

_Mikulás,mondd, mi bánt?

Este éppen hazafelé tartottam, amikor  egy furcsa kupacra lettem figyelmes. Egy puttony volt az. Nagy, piros puttony, kidudorodó oldalakkal. Körülnéztem, kerestem egy magas, piros kabátos, hosszú fehérszakállas öreget is a puttonyhoz, hiszen legutóbbi ismereteim szerint, amit nem módosíthat némi Walt Disney-s fantazma, még úgy tudtam, a puttony, és a Télapó együtt jár, kb, mióta ember van a földön. Ott is volt. Fáradtan, beleőszülve a cipekedésbe, és valami másba, ami mély, hosszan kiengedett sóhajokban tört elő belőle. Döbbenten álltam. Bevallom, kicsit jobban elkezdtem nézelődni, kerestem a lehetséges kameraállásokat, mert meg kell, mondjam, már gyerekként is felismertem a Jutka óvónénit a hosszú piros palást alatt, amiben a Télapót hivatott eljátszani. (sikertelenül) De sehol nem találtam a kamerákat, és egyetlen járókelő sem volt már az utcán ebben az órában. Viszont nagyon hideg volt, és még ha csak álruhás is a kis öreg, akkor sem hagyhattam egyedül üldögélni egy fa alatt. Így hát odaléptem, és megkérdeztem:

- Elnézést kérek, segíthetek Önnek valamiben? Ne hívjak fel valakit? Vagy esetleg, ne kísérjem haza? – kérdeztem tétován.

- Hazakísérhetnél, mert nehéz a puttonyom, de általában hazafelé már üres, és akkor már nem okoz gondot – sóhajtotta a kis öreg – de a probléma az, hogy ezeket még ki kell hordjam, tehát nem vehetem még haza az irányt.

- Értem, de akkor tudok segíteni valamiben? Sok címre kell még mennie?

- Sok-sok címre, igen, ez jó válasz azt hiszem, mert a reggel már nincs messze, de mint látod, a puttony még tele..

- Ha a közelbe kell vinnie, én igazán szívesen segítek, és a fizetése sem kell, gondolom nyugdíj-kiegészítésként csatangol ezzel a puttonnyal.. – szavamba vágott.

- Tessék?? Milyen fizetés?? Én az igazi Télapó vagyok! Nincs nyugdíjam, sem fizetésem, én a gyermekek öröméből, egész éves jóságából élek!!

Eltátottam a számat, és újra elkezdtem azon törni a fejem, hol lehet a kamera? Mert bevallom, egyetlen szavát sem hittem el. Ekkor újabb mély, szinte már-már fájdalmas sóhaj tört fel a melléből. Közelebb léptem, és ekkor érdekes gyanta – fahéj – méz - alma illat keveréke csapta meg az orromat. Nem volt kellemetlen, inkább emlékeztetett valamire, amit hirtelen nem is tudtam hova tegyek… csak álltam, néztem le rá, mire Ő felnézett rám és így szólt.

- Nem hiszel már a Télapóban, igaz? – kérdezte a szemében olyan mély fájdalommal, amiről azt hittem, talán csak egy éhező kutya szemében válhat valóra, de tévedtem.

- Nem, azt hiszem sosem hittem benne.. – vallottam be, és amint kimondtam a szavakat, már tudtam, valóban Ő ül előttem. Mert szavaim minden egyes betűje teherként rakódott a vállára, és ez szemmel látható volt. – Tehát, akkor Ön az igazi Télapó?

- Hogyan mondhatnám, hogy igen, amikor itt ülök, nem bírom el a puttonyomat, és nem tudom, hogy fognak ezek az ajándékok kikerülni az ablakokba, csizmácskákba? És bevallom, olyan teher nyomja a vállam, ami csak még nehezebbé teszi számomra ezt a ma éjszakát, pedig, tudom, más dolgom sincs, és ha ma ezt nem teszem meg, a gyermekszívekből felszálló bánat, és csalódottság elszívja majd az összes életerőmet, és holnap estére nem leszek több, mint egy pára, amit szétfúj a hideg északi szél…?

Azt hiszem ezekre  a szavakra  keresnem kellett valamilyen választ , de magam sem tudtam, mit mondhatnék, egy olyan embernek, akinek a létét eddig én is kétségbe vontam, és amikor a gyermekeket azzal fenyegetik, hogy, rossz gyereknek semmit nem hoz a „vén szarvasvadász”, valójában jót nevettem azon, hogy meghúzzák magukat arra a pár napra, amikor ez szóba kerül. Néztem az arcát, amelyen hosszú barázdákat vont az idő, ki tudja mióta, és mégis minden egyes ráncban a nevetés, a melegség lehetőségét véltem felfedezni. Azt a szívbéli, türelmes, és mindig csodát tevő jóságét, amiről a szívem legmélyén tudtam, csak az igazi Télapó hordhat magán, mert ezt eljátszani, rásminkelni valakire nem lehet.

- Télapó! Mondd, mi bánt valójában? – kérdeztem, de egyúttal lelöktem a táskámat a fa tövébe, és mellételepedtem.

- Igazán érdekel? Téged, aki már gyermekként kizártál a szívedből?- kérdezte, és szemében valódi kíváncsiság lakozott. Tudtam, ha segíteni akarok rajta, és a gyerekeken, akkor most nagyon igaz, és nagyon jó választ kell adnom.

- Igen, érdekel, mert lehet, hogy akkoriban nem hihettem annak, amit mások akartak elhitetni velem, és talán nem jól fogtak hozzá, de a saját szemem, szívem, amellyel itt látlak, és érezlek, nem lehet hazugság, és nem lehet képzelődés sem. Egyszerűen érzem, hogy nagy baj van, és a segítségem kell, ha ez azzal jár, hogy újra hinni tudok a létezésedben, akkor nyitott vagyok rá. Megtörtént, hiszem, hogy vagy.

- Akkor rendben, akkor talán van esély, hogy segíts megértenem, hogy miért ily nehéz ez a puttony… mert egy ideje, nagyon nehéz. Minden évben csak egyre súlyosabb, pedig egyre kevesebb gyerekhez megyek. Tudod azt, hogy vannak országok, ahol már régen nem is várnak engem? Ahonnan már évek óta nem kapok kívánság-leveleket,és a szívekből sem árad felém semmi? Sem öröm, sem hála, sem önzetlen szeretet, tenni akarás? Kifogyott belőlük, pedig még csak gyerekek! Engem a gyermekek öröme, boldog sóhaja éltet, az ujjongás erőt ad, az önzetlen szeretet pedig megtölti a készleteimet újabb ajándékokkal… de már - legyint – egy ideje, nem töltődik a raktár. Csak a jómódú, mégis szófogadatlan, elkényeztetett gyermekek kívánság-listáival nő a sor, és tömődik a puttony. Sehol el nem hangzik egy „gyógyuljon meg a kis barátom a Marci”, csak a legújabb játékcsodák, repülő modellek, autószörnyetegek, kacagó babák, mind, mind csak tárgy! Az én szívemet az tölti el melegéggel, ha az angyaloknak elsuttoghatom, melyik jó gyerek kívánta szobája sötétjének csöndjében, hogy az apukája érjen haza egészségben, épségben! Vagy az anyukája ne legyen már olyan elfoglalt a munkája miatt! Vagy amikor a kis Balázska azt kívánta, legyen ideje az apukájának esténként mesét mondani, mielőtt elalszik, mert bizony akkoriban nem félt a szörnyektől, az ágya alatt. Hová lett mindez? Miért csak drága ajándékokat hurcolok évről évre ugyanazoknak? Mert ugye ez nem azt jelenti, hogy már nincs a gyermekszívekben szeretet? –ezzel a kétségbeesett kérdéssel fejezve be mondandóját.

- Tudod, kedves, öreg Télapó, azt hiszem, teljesen igazad van. Elfelejtettük a valós tartalommal bíró értékek mibenlétét, és csak tárgyakkal akarjuk egymás tudtára adni, hogy fontosak vagyunk egymásnak, hogy szeretjük a hozzánk tartozóakat, és bár mi magunk közvetítettük ezt feléjük, mégis nekünk esik zokon, amikor látjuk, hogy munkánk gyümölcse beérett. Nem lettünk mások, mint ajándék-automaták, állandóan feltöltve, és csak kívánságra lesve, mert… igen, azt hiszem azért, hogy ne kelljen esténként mesét mondani, mert ott a playstation, a dvd-lejátszó, ami ezt a feladatot megoldja helyettünk, ami azonban napról napra helyet készít a szörnyeknek az ágy alatt.

  Az iskolák olyan hellyé váltak, ahol mindenki elmondhatja, milyen videó-játékban lett előző nap a legjobb, tanulás helyett, és milyen új játékot kaptak csak úgy, törődés helyett, amit aztán a többiek tátott szájjal irigyelnek, majd másnapra ők is előadták a szüleiknek, mit kérnek, mert hú, a „nemtudomkinek” már tavaly (nem tegnap!!) megvették az ősei, és itt, és itt kapható. Ám ezek a dolgok nem könyvek, nem igazi odafigyelés, nem kíváncsiság a másik hogyléte felől, nem érzelmek, csak lefutott, kötelező körök. Ki hogyan tudott, ki hogyan képes. Sajnos elfelejtettük milyen az, amikor nagyapánk a térdére ültetett, és elmesélte mekkora hősök voltak, amikor küzdeni kellett a farkasokkal, amikor vállvetve harcoltak a sárkányok ellen, és elfelejtettük milyen íze volt az ízes buktának, amivel vasárnap hazavártak a nagymamák. Emlékeimben élénken él az is, amikor gyűjtést szerveztünk szegényebb társainknak, és a Te nevedben megajándékoztuk őket az éppen divatos játékokkal, pedig, milyen mély barátságok szövődtek ilyenkor! Én még sosem hallottam gyerekektől, hogy egyik-másik gyereknek nincs számítógépe, televíziója, mert számukra természetes, hogy vannak, mert természetessé tettük számukra. Azt gondolom, Télapó, nem a gyerekek hibája, hanem a miénk, felnőtteké. Ahogy az elején mondtam, a munkánk gyümölcse beérett, hiszen milyen zokon esik nekünk, amikor látjuk az egyre növekvő ákom-bákom betűs listákat a kért ajándékokról, és tudjuk, a felét sem vagyunk képesek megvenni, és mérgesek vagyunk rájuk, s ők nem értik, mi történt velünk? Bizony, bizony Télapó, mi felnőttek rontotjuk el a gyerekeket, amikor a szeretetet, a törődést tárgyakkal akartuk helyettesíteni, és titkolni akartuk, hogy ezen üres tárgyak megvétele valójában mennyi olyan munkába került, ami miatt elfelejtünk szeretni. Elmulasztottuk a valódi emberi értékeket átadni, mert a szívünk mélyén már mi is csak abban hiszünk, hogy akkor végeztük jól a dolgunkat, ha tátva maradt a szomszéd, és a „barát” szája, amikor látja, hogyan, milyen fényűzően tudunk élni. A velünk sétáló kis kölkök is milyen fessek, mert a legújabb divat szerinti öltöny van rajtuk… öltöny, pedig a felnőttek is utálják, mert jobban érzik magukat farmerban, pulóverben, lazán, nem feszesen… - itt elhallgattam, mert kifogytak belőlem a szavak, menteni már nem lehet a menthetetlent, hát miért ragoztam volna tovább?

- Szóval, akkor talán még nincs vége a munkámnak? – kérdezte csendesen felsóhajtva.

- Azt hiszem, nem a gyerekeken múlik, tudod, mert őket mi formáljuk, mi tesszük őket azzá, amivé válnak. Nem, biztos vagyok benne, hogy nekünk, felnőtteknek kell nagyon - nagyon megváltoznunk. Hord ki az ajándékokat, remélem, hogy jövőre könnyebb lesz az a puttony.

Felálltam, leporoltam a nadrágomat, és kezet nyújtottam gyermekkorom Télapójának, hogy felsegítsem. Odasétáltunk a puttonyhoz, és amikor felemeltem, hogy segítsek megfogni, a Télapó így szólt:

- Azt hiszem, már sokkal könnyebb, mint mikor leroskadtam a terhe alatt – majd szemében mosollyal fordult egyet a sarkán, és hipp-hopp, ott sem volt.

Nem tudtam, valóban segítettem-e, csak azt, hogy amit ígértem azt nagyon komolyan gondoltam, s miközben hazafelé vettem az irányt, már tudtam is, mivel töltöm az estét. Azt hiszem, a gép is kikapcsolva marad, egy ideig nem lesz rá szükség, a tollon kívül csak egy kis lámpa kell , mert hangulat kell a történethez.

Meg némi kakaó, és egy kis fahéjas kalács. ;)

Tovább »

_VIZBEFÚLTAK (MÚLTIDÉZÉS)

1994 mára már történelem, azonban napjaink történése, a republikánus demokrácia összeomlásának folyamata akkor kezdődött el.Kilencvennégy a csodavárás éve volt – illetve féléve, egészen úgy júniusig, legkésôbb augusztusig. Aztán egy iváncsai nyúlpörkölt keretében elkezdôdött a szocialista miniszterelnök improvizációs magánszámainak véget nem érô, nyomasztó sorozata, valamint a kétpártinak nevezett egypárti kormányzás, amely mellett a szabad demokrata kormányzati korrektorok maximum szépek lehettek, okosak nem (egyébként nem is voltak annyira szépek), úgyhogy legkésôbb nyár végére lecsillapodott a szoclib csodavárás, és a hangsúlyozottan nem liberális, hanem szoclib értelmiség életében újra eljött az új undokokkal szembeni kivárós cinizmus idôszaka, “business as usual”, azzal a különbséggel, hogy az Antall-érában ellenzékivé kényszerdresszírozott sajtó – önnön lehetôségeihez és képességéhez mérten – visszafogott (ön)kritikátlansággal vágott bele a Horn-érába, amely attitûd késôbb a maszopos korrupciós ügyekkel, a Szokai–Tocsik-afférral változott. A Hét persze a Horn-érában ugyanúgy az aktuális kormányfô fenekében volt, mint elôtte meg most is. Vannak dolgok, amik sosem változnak.
Ezerkilencszázkilencvennégyben boomolt a maroktelefon- és a pitbull-kultusz, a beavatottak már szörföltek a világhálón, kezdôdött az ukrán–magyar leszámolósdi az utcákon, a Magyar Narancs az év eseményei között tartotta számon, hogy Mágenheim Julcsi leérettségizett. Az elsô harmadév azonban leginkább azzal telt, hogy egy egész nép vágta a centit az elsô választási forduló napjáig, de olyannyira, hogy amikor nyilvánosságra került a várva várt nap, lapom, a Narancs harmadik oldalas szerkesztôségi cikke helyén semmi más nem állt, mint „május 8., május 8., május 8.”, ezt úgy hatszázötvenszer, egy egész hasábon át – keresve se találnék bármi jellemzôbbet az akkori közhangulatra.

Bennünk volt politikacsináló szabadságvágy, a heti szinten számon kért alkotmányosság, a leírt jogi norma, a kimondott szavak tisztelete. Akárcsak a liberális pártok vezetői, mi is a “mezei tagok” is azon vitatkoztunk, hogy bevegyük-e a szocialistákat egy liberális többségû kormányba. Halálkomolyan.

***

A Demokratikus Charta 1994-re bôven (túl)teljesítette feladatát, a szélsôjobbal szembeni civil mozgósítást, a kormányzó jobboldalon belül/kívül befolyásos csurkizmus térnyerésére való figyelemfelhívást. A Vitányi–Farkasházy–Konrád–Bossányi fémjelezte Charta-értelmiség jogosan ment ki Csurka ellen az utcára – és nem jogosan, sokkal inkább szerepzavarosan tett meg mindent két politikai párt, az MSZP és az SZDSZ házasságáért. Miközben a Mahir Fidesz–MDF érdekeltségbe került, Deutsch Tamás bejelentette, hogy ô biztos forrásból értesült bizonyos titkos Kis János–Nagy Sándor randevúkról (pláne: milyen hiteles vád volt ez annak a Fidesznek a részérôl, amely késôbb Nagy Sándort proponálta a Horn-kabinet gazdasági csúcsminiszterének!), de azért lássuk be, hogy a koalíció nem éppen spontán, minden elôzmény nélküli elhatározás kérdése volt.
A nyári koalíciókötés visszatérô fordulata volt a „közvélemény” koalíciós elvárása – de ki is formálta azt a bizonyos közvéleményt? Ki is plántálta az emberekbe, hogy valamitôl félni is kell, nemcsak harcolni ellene? Na ugye. Torgyán és Csurka februári közös, Faddy Othmár atyával súlyosbított sportcsarnokbeli performance-a is inkább tûnt nevetségesen anakronisztikus elmebajnak, mint reális veszélynek (ott voltam: a legkeményebben az import zöldalma ellen küzdöttek, mert túl kemény és nem lehet beleharapni). Utólag visszagondolva nem kizárt, hogy igaza van a Fidesz-közeli… pardon, Fidesz-értelmiség azon részének, amely szerint a Charta csak látszólag Csurka ellen vonult ki az utcára, valójában az MDF centrumát támadta, amelyrôl (nem teljesen alaptalanul) nem hitte el, hogy képes konszolidált-konzervatív vonalat is tartani. A Charta az MDF-szélsôjobbal szemben ambivalens MDF-centrumot automatikusan odaértelmezte Csurka mellé, hogy az MSZP-nél mindenképpen nagyobb veszélynek tûnjön. A Charta-értelmiségen belüli liberális értelmiség meg önmagáról, illetve pártjairól nem hitte el, hogy képesek egyedül nyerni: „A Charta létrehozása a liberális közép mentális (ön)felszámolása felé tett elsô nagy lépés volt” – írta június elején Neményi László a Beszélôben.
Én is ott voltam a Charta-tüntetéseken barátaimmal: meglepve láttam, hány alulexponált ex-MSZMP-KB-PB-KGB-HNF-stb.-arc tartja fontosnak a sajtószabadság civil megvédését. Nem szégyellem, hogy ott voltam, de nem is vagyok különösebben büszke rá. Amit szégyellek: nem voltam képes árnyaltabban gondolkodni és legalább valamennyire függetlenedni a szekértábor-mentalitástól. Nem akarom lebecsülni az Antall/Boross-éra nyomasztó mivoltát, de az a fasiszta veszély egyszerûen nem forgott fenn, amit a szoclib pszichózis kreált belôle.

***

Ezerkilencszázkilencvennégy azért is volt sorsdöntô, mert a médiaháború rádiós tetôzésével bebizonyosodott: a kormányzó hatalom nemcsak arrogáns, múltba forduló és dilettáns, de síkhülye is. Hogyan lehet pont a választások elôtti hetekre idôzíteni népszerû és elismert rádiós szerkesztôk, újságírók, riporterek elbocsátását, alig titkoltan politikai okokból? A lista csak márciusban került nyilvánosságra, de egy tömeges, 15 százalékos elbocsátás híre már januárban kiszivárgott a Bródy Sándor utcából. Az ellenzék többi pártjához hasonlóan Deutsch Tamás Fidesz-alelnök is médiatörvényt sürgetett, és amit ma már nem látna meg, azt akkor meglátta, kikérte magának és pártjának, hogy a kormány „közvetlen befolyási körébe vonta a Magyar Rádiót és Televíziót”, Kövér László pedig amellett érvelt, hogy elég egy-egy tévé- és rádiócsatornát megtartani, a többit privatizálni kell. Bizony. Istenem, ha akkor gyôz az SZDSZ–Fidesz, talán minden másképpen alakul. Talán.
Márciusban tehát: 129-ek kirúgása, adásba nem engedett 168 óra, P. Szabó József tündöklése és meg nem bukása, egy Tom Kennedy nevû idegenszerû tanácsadó felbukkanása, az alelnöki szék „emberi fekáliával” való állítólagos beszennyezése, kék szalag, sztrájk, tüntetés a Pollack Mihály téren. Racionális jogvédelem és irracionális hiszti. Az 1974-es miniszterelnöki rendelettel távvezérelt Csúcs László „teljes elnöki jogkörrel felhatalmazott alelnök” (tejfa) egy senki által nem vitatott racionális döntés kényszere elé állítva (el kell küldeni sok embert a Magyar Rádióból) védhetetlenül irracionális és politikai döntést hozott: többségében azokat küldte el, akikrôl tudni lehetett és/vagy akikrôl feltételezte, hogy nem a kormány politikai álláspontját osztják. Valószínûleg a politikai tisztogatás e túlságosan is nyilvánvaló ténye volt az, ami végképp megpecsételte az MDF-kormány és kiszolgálóinak sorsát. (Csak emlékeztetôül: a Csúcs-parancsot kihirdetô és végrehajtó P. Szabó utánna is tényezô lehetett a Magyar Rádióban, miközben Csúcs a mai magyar közélet egyik legkorrektebb közszereplôjévé avanzsált.)
Az ex-168 órásoknak és médiabarátaiknak a szocialisták (Schiffer János és késôbb Horn Gyula) für alle Fälle megígérték: „ha a szocialisták kormányközelbe (!!!) kerülnek, a választásokat követôen azonnal visszahelyezik állásukba az elbocsátottakat”. Ez a jogtalanságot nem jogkövetésbôl, hanem politikai számításból kiküszöbölô lépés, ez a fordítottan kézivezérelt remény és egzisztenciális bizonyosság éltette ôket hónapokig, ellentétben azokkal az ezerszámra elbocsátottakkal, akiknek (szerencsére) soha semmilyen hatalom nem ígért semmit. Horváth Mágenheim Ádám, a szoci korszak új tévéelnöke egyébként – kormányzati nyomásra – még 1994 ôszén közölte, hogy el kell küldeni úgy kétezer embert az MTV-tôl, mert elég 1500 állandó emberrel köztévét csinálni. Igaza volt. Ámde senki, egyetlen médiaháborús veterán sem kérdezte meg tôle, hogy ki, milyen szempontok alapján fogja majd összeállítani az elbocsátandók listáját? Nem, nem merült fel. De nem is kérdezte senki.

***

Érdemes arra is röviden emlékezni, mi is történt a médiában 1994-ben, közvetlenül „barátaink” hatalomra kerülése után, a csodavárt, kívülrôl koalíciósnak kinézô, belülrôl egypárti MSZP-kormány létrejöttével. Semmi. Fel lehetett lélegezni, a rádióban Schiffer és Horn által garantált biztonság lett, a tévében dettó szürkeség, Pálfy és Stefka fôagitpropos a közszférából az Ez A Hét címû heti magánszférába röpült, Chrudinák Ammanba. A szemlélet pedig, hogy a köztévé mindig a hatalmon lévôk privát fóruma, szépen máig megmaradt (vannak az életben örök dolgok). Akárcsak a hatalmi arrogancia, ami – ezt ma látjuk igazán – a rendszerváltott Magyarországon igazi generációs kapocs.
Az új Híradó-fôszerkesztô, Betlen János már nyáron konfliktusba került a tévé elnökével az augusztus 20-i, iváncsai ügy miatt (a Híradó fô hírként hozta Petô Iván tiltakozását vagyonadó-ügyben); Horváth arra akarta rábírni Betlent, konzultáljon vele, ha pártelnököt akar a képernyôre vinni. A Rádióban pedig „a Világóra nevû mûsort egyik pillanatról a másikra levették, a kész anyagokat nem sugározták, és a mûsorvezetôt, Kulcsár Istvánt arra kötelezték, hogy Horn Gyulával készítsen hosszas interjút, mint kiderült azért, mert Matkó István, Horn Gyula sajtóügyi fôtanácsadója elintézte ezt a Magyar Rádióban” (Szénási Sándor nyilatkozata. Új Folyosó, 1994/III–IV).
Gyula vitéz télen-nyáron: megkezdôdött Horn hosszú jelenléte A Hétben és a szervilis funkciójú, visszakérdezésre módot nem adó, a miniszterelnöki válaszelkenést segítô havi sajtóértekezleteken (én késôbb emiatt léptem ki a MÚOSZ-ból); Rádai Esztert pedig olyan hangon alázta meg egy MSZP-kongresszus idején készült interjú során, ahogyan utoljára a szocializmus idején beszéltek újságírókkal: „Azt mondta, ez a kérdés már végképp érthetetlen számára, különben is, már félórája beszélünk, én abszolút felkészületlen vagyok, nem tudom, mit akarok, és ô nem járul hozzá ennek az interjúnak a sugárzásához. (…) Majd kinyitotta az ajtót, mire ijedten fölugrottak a rádiótelefonos biztonsági emberek meg egy-két nô (…). Mindenki riadt volt, a miniszterelnök hallatlanul dühös, rám meg kicsit szánakozva néztek, hogy mi a csudát követhettem el” (l. Új Folyosó). A vád: különös kegyetlenséggel elkövetett kényelmetlen riporteri kérdezés. Mi sem változott.
A 168 órából már korábban kimentett hetilap, 16 óra címû rádiómûsor és (szerencsére csak próbaképpen) még egy lehúzott bôr, szombat délutáni tévés politikai beszélgetômûsor lett, a Magyar Narancs vesztett élébôl, a Demokratikus Charta hirtelen megszûnt létezni, a Szomszédok változatlanul árasztotta magából az apolitikus kádárista-kisemberi megbékélôs feelinget, a Postabank bevásárolt pár újságot, Horn a koalíciós egyeztetések kellôs közepén aláírta a médiaelnökök személyére vonatkozó beterjesztést, késôbb nagyvonalúan megmentette a Magyar Nemzetet. Elôtte azonban még a magyar nemzet nagyvonalúan megválasztotta Horn Gyulát.
 

***

Ezerkilencszázkilencvennégyben tehát vágtuk a centit, vártuk a csodát, de azért tartottunk is ettôl a csodától. Kik azok a szocialisták és mit akarnak? – kérdezték a liberálisok egymástól, pláne hogy kizárólag a látnoki képességû Tölgyessy Péter indult ki abból, hogy az utódpárt akár abszolút többséggel is visszatérhet a hatalomba. Ismét emlékeztetnék arra, hogy a liberális blokk (amely februárban szervezôdött választási szövetséggé, a résztvevôk: szabad és fiatal demokraták, az Agrárszövetség nevû tsz-lobbi és a Liberális Polgári Szövetség–Vállalkozók Pártja, amelynek neve hosszabb volt, mint a taglistája) számára a kérdés kezdettôl fogva az volt, vajon liberális többség esetén merre érdemes nyitni; egy esetleges abszolút MSZP-többség eleve kizárta számára a koalíciókötési kényszert. „A visszarendezôdés lehetôségét annak garantálása zárta ki, hogy az SZDSZ csak olyan kormányban vesz részt, amelyben programját érvényesítheti. Ehhez a garanciához kapcsolták a liberális dominancia követelményét.” (Ripp Zoltán: Szabad demokraták. Budapest, 1995.)

A szabad demokraták 1994 elsô félévében ugyanúgy apránként, de megállíthatatlanul tolódtak el a „modernizációs” partner MSZP felé, ahogy a Fidesz a jobboldal felé. A Fidesz egyrészt komolyan (mai szemmel: az SZDSZ-nél komolyabban) gondolta a liberális blokk egybentartását, másrészt a „gondolatkísérlet” és az ismert „félfordulat” – ez a közgazdaságiból politikaivá átértékelôdött fogalom – az 1990 óta egyértelmû népítélettôl sújtott keresztény-nemzeti pártokkal való lehetséges koalíciót jelentette (mai szemmel: a hozzájuk való csatlakozást, helyük átvételét készítette elô). A két liberális párt között a választások közeledtével egyre nôtt a feszültség, leginkább a rohamosan visszaesô Fidesz vált egyre hûvösebbé partnere felé (amit a szövetségkötés csak súlyosbított; a paktum egyik lényeges eleme egyébként az volt, hogy ha a négyek bármelyik pártját koalícióra hívják, akkor elôször a többiekkel egyeztet) – abban azonban tökéletesen egyetértettek, hogy az MSZP maga a Nagy Homály, elvégre ki tudhatta elôre, hogy kormányzati pozícióban a ’93-as, Horn-féle ígérgetôs politikai hirdetés szellemisége vagy a Békesi-féle alapvetôen liberális gazdasági program valósul-e meg.

***

A szocialisták látványos feljövetelével párhuzamosan az MSZP-vel szembeni morális érvek lassan átváltoztak pragmatikus-garanciálissá, Magyar Bálint elhíresült, a miniszterelnök-jelölt személyének és politikai aurájának szóló „Horn alatt soha!”-felkiáltását pedig késôbb azzal magyaráztak, hogy hát „pártelnök ne legyen miniszterelnök”. Fedô alatt tovább puhultak a szabad demokraták Horn február végi kongresszusi ajánlatával: ô bizony mindenképpen szoclib koalíciót szeretne, bármi lesz is a végeredmény.
 Liberális véleményformálók, mint a Beszélô és a Narancs késôbb derekukat beadó szerkesztôi-szerzôi (Kôszeg, Eörsi, Arató), idejekorán óvtak a Maszop-kultúra rossz közérzetétôl, egy esetleges visszarendezôdéstôl, háromoldalú egypárti érdekegyeztetéstôl, a Nagy Sándor-féle erôs szakszervezeti szárny korporativizmusától, illetve a Nagy-gárda farvizén visszaevezô régi középkáderektôl. Kuncze Gábor is többször utalt rá tavaszi nyilatkozataiban, hogy helyi SZDSZ-esek a „régi elvtársak” lassú visszatérésérôl számoltak be („valóban érzékelhetô a revansszellem visszatérése az MSZP környezetében”). Másfelôl persze négy év MDF-izmus után azzal is mindenki tisztában volt, hogy a régi káderek jelenléte abszolúte nem csak az MSZP privilégiuma.
Táplálta a korporatív gyanút az MSZP és az MSZOSZ januári választási megállapodása, amely prominens listás helyekhez juttatott olyan sokat próbált modernizálókat, mint Nagy Sándor, Paszternák László, Schalkhammer Antal, és amely nem kis mértékben a szakszervezetekhez kötötte az MSZP listaállítási jogát. Olaj volt a tûzre Békesi tervezett nyolcadik helye az országos listán, amely aztán az össznépi felhördülés hatására harmadik helyre módosult (Nagy még így is megelôzte a második hellyel); az ekörüli cécó azonban ismét csak jelzésértékû volt az MSZP minden rezdülését követô liberálisok számára. És bár az elhíresült „társadalmi-gazdasági megállapodás” szerencsére mégsem köttetett meg, a gyanú részben igazolódott, nem véletlenül állapította meg a Urbán László a Narancsban 1994 decemberében, hogy „a költségvetés érdemi vitája nem a parlamentben zajlik, még csak nem is a kormánykoalíción vagy az MSZP-frakción belül, hanem a parlamenten kívül, az Érdekegyeztetô Tanácsban”.
A jónép azonban már elég régóta határozott, és Horn Gyula emlékezetes balesete, három nappal az elsô forduló elôtt, végképp betett a liberális esélyeknek. Soha nem felejtem el, hogy a választás éjszakáján egy, a Lezsák-székházba spontán részvétbôl belátogató gyönyörû lány csöndesen elsírta magát: pufajkás lesz a magyarok miniszterelnöke. És tényleg. Ez volt ’94 nyara: az MDF-székházban röhincsélô, egyre jókedvûbb tagság egyszerûen nem akarta elhinni a bukást, a narancsot gurító Gombóc Artúr megszívta, a finnek jéghoki-teljesítménye fontosabb volt, mint a bukással való szembesülés. Csintalan bukfence a Hôsök terén. A népnek Gyula kellett.

***

Az MSZP abszolút többségét elôrevetítô május 8-i sokk után a szabad demokrata vezetôk elkezdtek mindent elkövetni a bázis megdolgozására, a „tagság koalíciót akar” érv nyomatására. Elôjött a liberálisok szájából különösen jól csengô „nem azért szavaztak ránk ennyien, hogy ne kormányozzunk” érv, és természetesen az örökzöld „még mindig ôk a kisebbik rossz a nacionalista bagázshoz képest” érv (ami az adott pillanatban talán még igaz is volt, de nem vonatkozott a horizonton derengô merôben új helyzetre, az abszolút többségre). Így aztán a második forduló utáni regionális küldöttgyûléseken, az Országos Tanácsban, végül a júniusi küldöttgyûlésen elsöprô többséget kapott a felhatalmazás a koalíciós tárgyalások megkezdésére. De olyannyira, hogy késôbb az önkormányzati választásokon is csak olyan kádereket indított az SZDSZ, akik készek voltak elfogadni az MSZP-vel kötött koalíciót. (Volt kivétel is: „Nálunk a ferencvárosi tölgyessysta fészekben az ellenzéki pártokkal szövetségben indult az SZDSZ a szocik ellen egy csomó jelölttel, akik nem fogadták el a koalíciót.” /Révész Sándor/)
 A szabad demokraták azonban sem az elsô, sem a második forduló után, a koalíciós szerzôdés aláírásáig nem tudhatták pontosan, milyen MSZP-be vágják bele liberális fejszéjüket (Petô az elsô forduló éjszakáján: „Egyáltalán nem magától értetôdô a két párt koalíciója”), azt viszont régóta tudták, hogy az MSZP alatt nem más, mint Horn Gyula értendô, aki akkor is ’56-os karhatalmista volt (és így: az SZDSZ számára persona non grata kellett volna hogy legyen), ha a tavaszi központi kazamatás-fogkirúgásos tévélejáratás tónusa miatt ez senkit nem érdekelt.
Ahogyan (Eörsi Istvánon kívül) nem sok embert érdekelt a Charta május végi Kossuth Klub-beli, a koalíciót összekalapálni vágyó rendezvényén, hogy felállt Fischer György társadalomkutató, és elôadta az MSZP-választók mélykádárista-paternalisztikus karakterérôl, antikapitalizmusáról és rasszizmusáról szóló Gallup-kutatást (megjelent a Beszélô 1994. június 4-i számában). A felmérés szerint „az MSZP híveire határozott piacellenesség, az állami újraelosztás gondolatának támogatása, bizonyos fokú szociális irigység és nem elhanyagolható mértékû intolerancia jellemzô”, amire, azt gondolhattuk, egy kormányzó MSZP-politika nyilván tekintettel lesz. Márpedig akkoriban ebbôl kellett kiindulni, semmit nem tudtunk az MSZP-rôl, csak az alapértékeivel kapcsolatos „hallgatását” (TGM). A jobboldal antiszemitizmusára mindig érzékeny SZDSZ-es politikusokat még az sem zavarta, hogy a Gallup kimutatta: „A zsidókkal szembeni ellenérzés (…) leginkább a Szocialista Párt támogatóit jellemezte (15%). Ennél nagyobb mérvû zsidóellenességet csak két parlamenten kívül rekedt párt szavazóinál regisztráltunk: a Munkáspárt (20%) és a MIÉP (22%) esetében.”
A koalíció mellett szólt a sokat emlegetett modernizációs érv – érdekes azonban, hogy ezt is kádárista módon, a „kormányon belül majd jól megtámogatjuk” argumentummal kellett megideologizálni. Mellette szólt kétségkívül a „szocikat nem hagyhatjuk egyedül” érv, ellene meg ez: ha a szocik amúgy is modernizálni, privatizálni stb. akarnak, akkor konstruktív ellenzéki szerepbôl kívülrôl is megtámogathatjuk ôket, ha meg nem, mit keresünk ott benn, hogyan gondoljuk, hogy beavatkozhatunk egy párt belsô viszonyaiba? Hogyan gondoljuk, hogy csak legitimációra kellünk, egy nem túl erôs pozíciójú belsô liberális MSZP-platform kívülrôl történô erôsítésére?
A két forduló között még érthetô volt a morális-pragmatikus konfúzió, az ismert 54 százalékos második forduló után azonban már végképp kérdés, miért ment bele az SZDSZ a koalícióba.

***

Nem mintha bûnt követett volna el, ahogy késôbb a tellérista neopolgárok látták. Nem. Hibát, minden részsiker ellenére. A koalíciókötés rövid távon saját korábbi érvelését, logikáját meghazudtoló lépés volt (az 1996 utáni bennmaradás pláne), hosszú távon meg a háromosztatú választást ellehetetlenítô, a magyar liberalizmust súlyos helyzetbe hozó komoly stratégiai tévedés.
A Nyugat nem aggódott különösképpen a magyar szocialisták gyôzelme miatt, pontosabban a töredékét aggódta annak a kevésnek is, amit olasz relációban a posztfasisztákat hatalomba emelô Berlusconi áprilisi, rendszerváltással felérô gyôzelme miatt aggódott.
 Ha most eltekintünk a ballib véleményvezérek (Kis, Bauer stb.), hazai és külföldi befektetôk, diplomáciai körök, a Soros Alapítvány és más jelentôs tényezôk nyomásgyakorlásától, mai szemmel úgy tûnik, egy dologtól félt leginkább az SZDSZ: a politikai és kulturális izolációtól. Attól, hogy ellenzéki szerepben végképp elveszíti cselekvôképességét, lehetôségeit, önmagát. „Ezek soha nem fogadnának be minket” – utalt akkortájt az MSZP-gyûlöletnél is penetránsabb jobboldali és fideszes SZDSZ-undorra egy prominens SZDSZ-es ismerôsöm. Pedig a helyzet akkor csak reménytelen volt, kilátástalan nem.
Az SZDSZ sok szempontból lépéskényszerben volt: sikeresen szerepelt, miközben liberális partnere akkorát bukott, mint ide Lakitelek; csábító koalíciós ajánlatot kapott egy olyan párttól, amely (nagy nehezen jóváhagyott) gazdasági programjában nem hirdetetett alapvetôen mást, mint ô; végül körülnézett a várható ellenzék összetételén és megborzongott. Hogyan lehetett volna egymillió szavazónak eladni a „szocikkal inkább mégse” érvet, ha egyszer végig a „programok összeegyeztethetôségét” nyomatta? Csapda. Az SZDSZ gyakorlatilag napok leforgása alatt a „most vagy soha” lelki helyzetébe manôverezte magát, hogy elsôsorban önmagának bizonyítson: tudást, merést, tevést, észt, szívet, tisztességet. Bízott benne: együtt sikerülni fog.

***

A Fidesz jól elb@szta. Ez azért is dühítô, mert a kétpólusú(?) politikai spektrumot propagáló mai Fidesszel szemben az akkori, hárompólusú spektrumot propagáló liberális Fidesznek igaza volt: egyben kellett volna tartani a liberális centrumot. Más kérdés, hogy éppen a Fidesz SZDSZ-fóbiája miatt szinte kizárt, hogy ellenzékben egyben lehetett volna tartani a liberális centrumot. Ez azonban részprobléma. Ha az SZDSZ az ellenzéket választja, nyilván kétpólusúvá válik az ellenzék, de ez még mindig nem jelentette volna automatikusan a választható liberális alternatíva megszûnését.
Az 1992-es 30 százalékról 5 százalékra visszazuhanó, a ballib értelmiség által csomó minden miatt igazságtalanul büntetett „belgák pártja” nem is elsôsorban a saját kampányát baszta el (laza, narancsos, Sajdik-rajzos imidzssel próbált eladni mellényes-fehér akril zoknis közönségnek egy amúgy is zavarosan megragadott, székházakkal és Mahírral megspékelt konzerv/lib üzenetet), hanem akárcsak az SZDSZ, a liberális közép hosszú távú sikerét. Racionálisnak mondható az ex-Fidesz azon ex-elképzelése, hogy a liberális pártok határolódjanak el a korporatív visszarendezôdés és modernizálódás közti homályt árasztó MSZP-tôl; az viszont éppen erre a racionalitásra cáfol rá, hogy a Fidesz egyszerûen nem hitt a közvélemény-kutatásoknak, Orbán még áprilisban is a liberális blokk „ötven százaléknál nagyobb eredményében” bízott, miközben saját kormányleváltó retorikáját cáfolva nyíltan lebegtette, hogy az MDF-et (pontosabban: egy megtisztult, második-harmadik vonalbeli álomgárdát elôhúzó MDF-et) átmenti a következô koalícióba. Ezzel azonban éppen hogy az MDF elsô vonalbeli gárdáját erôsítette, azt a gárdát, amelyet a Narancs-csal együtt a fél társadalom „a faszba” kívánt.
Az SZDSZ legkésôbb az 54 százalék ismeretében természetesen választhatta volna az ellenzékiséget: az erôs ellenzéki szerep (tehát nem „ôfelsége ellenzéke”) ritka jó esély a négy évvel késôbbi gyôztes szerepre való felkészülésre. Joggal aggódott Tölgyessy Péter, hogy „a koalíciókötéssel közéletünkbôl eltûnhet az önálló szabadelvû pólus. Nagymértékben csökken a parlamenti váltógazdálkodás esélye”. (A hosszú átmenet. Népszabadság, 1994. június 18.) A Fidesszel azonban a szabad demokratáknak (régi sérelmek köszöntek vissza) addigra hidegebb volt a viszonya, mint a posztkommunistákkal, az MDF-rôl már nem is szólva. Liberális vágyálom csupán, nem pedig bizonyítható állítás, hogy egy Kövér doktorral, egy Simicska doktorral, vagy hogy mást ne mondjak, egy Kosztolányi Dénessel 1994 és ’98 között fennmaradt volna az SZDSZ–Fidesz együttmûködés. Nem is szólva a Fodor-ügy körüli Lendvay utcai paranoiára, lásd Fodor mint az SZDSZ-keménymag odatelepített embere. A Fidesz–SZDSZ neurózis legérzékenyebb pontja, a kölcsönös bizalomvesztés már a közös kampányolás során is mindvégig érezhetô volt.
Az 1993 tavaszi kongresszusa óta egyre polgáribb Fidesznek sem volt sok választása: azt a jobboldali ûrt kezdte betölteni, amely ûr az MDF–KDNP blokk kimúlásával keletkezett, és ehhez az ûrbetöltéshez kellett „árulásként” elkönyvelni az SZDSZ kormányra lépését. Más kérdés, hogy szükségszerûen antiliberálisan kellett-e betölteni a magyar konzervatív ûrt (nem, nem szükségszerûen, eleve utálom, hogy valami „szükségszerû” volt, csak azért, mert megtörtént). Spekulálni mindenesetre lehet: mi lett volna, ha? Megakadályozhatta volna-e egy ellenzéki SZDSZ–Fidesz a Fidesz jobbra csúszását? Talán, de nem a liberális szövetség egybentartásának esélye a kulcskérdés, hanem a liberális alternatíva fennmaradásának esélye, bármilyen formában is.
Az SZDSZ nem szükségszerûen, de bevonult egy Horn dominálta koalícióba, a Fidesz nem szükségszerûen, de belevágott a nagy jobboldali menetelésbe. Így nem szükségszerûen, de eltûnt közéletünkbôl az önálló szabadelvû pólus.Véglegesen megszűnt.

***

Liberális paradoxon: az idô egy koalíciópárti és egy koalícióellenes érvet is megbuktatott.
„Mégis, egészen más, ha az SZDSZ tényekre és nem feltételezésekre hivatkozva lép le – ha kell – az MSZP mellôl. Ha az SZDSZ ellenzékben marad, akkor is bukhat a kormányzó MSZP-vel. (…) Egyáltalán nem képtelenség, hanem nagyon is természetes, hogy egy párt befolyásolja koalíciós partnerének belsô erôviszonyait. (…) Egy szó mint száz, az SZDSZ-nek valószínûleg akkor is bele kellene mennie a koalícióba, ha semmilyen esélyt nem látna arra, hogy az MSZP-vel értelmes gazdaságpolitikát lehet folytatni, legfeljebb azt kellene lesnie, hogy mikor ugorhat ki” – írta Révész Sándor, de nem volt igaza: nem tételezte fel, hogy az MSZP fogja szépen befolyásolni az SZDSZ erôviszonyait és magához láncolni a pártot; nem tételezte fel, hogy az SZDSZ-nek adott pillanatban egyszerûen nem lesz bátorsága kiugrani, mert nincs is hová. 1996-ra a helyzet kilátástalanból reménytelenné változott.
Nem az bizonyult a legsúlyosabb problémának, hogy az MSZP–SZDSZ-hatalom különösképpen visszaélt volna többségével (sôt, a demokrácia-komplexusos MSZP kifejezetten sok gesztust tett az ellenzék felé; egyik kivétel az 1994 októberében elfogadott önkormányzati törvénymódosítás volt, amelynek tárgyalásáról az ellenzék joggal vonult ki), hanem hogy az SZDSZ – a Fidesz antiliberális fordulata utáni egyetlen liberális párt – láthatatlanná vált, egypárti kormányhoz asszisztált, a végeredményt tekintve nem sikertelenül, anélkül azonban, hogy abból politikailag profitált volna. Az egyenrangú felek partnerségét garantáló koalíciós szerzôdés, mint kiderült, annyit ért, mint egy alsóröcsögei lakossági fórumon megeresztett Horn-ígéret.
Mindkettônknél világosabban látta a jövôt az SZDSZ-rôl akkortájt leszakadó, de még nem Fehér Könyvekben utazó Tellér Gyula (Beszélô, 1994. június ): „Az SZDSZ nemcsak a maga kormányzati szerepét nem tudja majd világossá tenni, hanem még a kormánydöntésekért is viselnie kell az ódiumot.” Tegyük hozzá: olyan kormánydöntésekért is, amelyekért nem, vagy csak minimális mértékben volt felelôs. Én a Bokros-csomaggal lettem kormánypárti, örömmel vettem a gazdasági stabilizációt, a rászorultsági elv alkalmazását, a tandíj bevezetését, örültem az alapszerzôdéseknek, de értetlenül néztem, ahogyan az SZDSZ a maga kormányzati szerepét nem tudja világossá tenni, és benne ragad az 1996 után egyre súlyosabb egypárti/miniszterelnöki kormányzásba (KBI, vatikáni szerzôdés, médiaügy, Bôs stb.).

A következő több mint tizenegynehány évben a liberális párt az 1994-ben kijelölt kényszerpályán haladt. Az út végét ismerjük.

Vannak pillanatok, amikor fejest kell ugrani a mélyvízbe. Ez a morális parancs természetesen csak akkor mûködik, ha tudunk úszni.

A legrandább tetem a vizihulla.

Tovább »

_ESÉLYTELENÜL, AVAGY AZ ELUTASÍTOTT LIBERALIZMUS

Mi történt? Miért alakult így? Hogyan válhatott ilyen megalázóvá a kudarc? Mind Orbán Viktornak és mind Schiffer Andrásnak bizonnyal igaza volt abban, hogy 2010 tavaszán majd döntésüket megismételve ősszel a magyar választók elutasították a rendszerváltás utáni 20 év sok tekintetben korrupt és amorális, modernizációs szempontból a várakozásokat messze alulteljesítő, de mégiscsak liberális demokráciáját. Az alulteljesítő liberális-demokratikus kormányzás társadalmi legitimációjának aláásásában a vágy­álmaikba feledkezett liberálisok is jelentős szerepet játszottak: irracionális reformköveteléseik politikailag megoldhatatlan helyzet elé állították a baloldali kormányt, és növelték a költségvetési stabilizációs kényszer és a 2008 őszén beköszöntött világgazdasági válság közepette amúgy sem csekély sikertelenségérzetet.

A választópolgár pedig levonta a következtetést, hogy ha az esélyegyenlőség és a piaci verseny úgyis csak írott malaszt, mert a valóságban működésképtelenek a rájuk alapozott társadalmi intézmények, jöjjenek inkább a realitásokkal szembenéző, valóságközelibb intézményi mechanizmusok. Ha a liberális demokrácia állama képtelen racionális keretek közé terelni a „nagy elosztórendszerek” működését, elfogadható szintre emelni a közbiztonság érzetét, és fenntartani az eltérő kulturális hátterű etnikai csoportok közötti békét, jöjjenek a tekintélyelvű megoldások. Ha az állam képtelen biztosítani a piaci verseny tisztességét, és alacsonyan tartani a versenyben való részvétel korlátait, a piaci szabályozás pedig nem képes érvényesíteni a társadalmi jólét szempontjait, akkor inkább hagyjuk a fenébe az egész piacot: korábban is megvoltunk nélküle, megleszünk ezután is.

2010 tavaszán antiliberális fordulat zajlott le Magyarországon, és zajlik azóta is. Nincs ebben semmi drámaian meglepő, még ha a következmények meglehetősen drámaiak is. A sikertelen politika helyét átveszik a sikeresebbnek ígérkező alternatívák, miközben felszámolódnak a liberális demokrácia intézményi alapjai. Igaz, a bevezetni rendelt megoldások nagy része jó eséllyel szintén sikertelennek bizonyul majd, mivel inkompatibilis annak a tágabb európai és globális intézményi berendezkedésnek az alapjaival, amelynek keretei közé az elmúlt húsz évben Magyarország többé-kevésbé beilleszkedett. Ez azonban már egy következő csalódás-történet része lesz.

Nem hiszem, hogy a magyar liberálisok kudarcában kizárólag személyes tényezők és a főszereplők hibái játszottak szerepet. A liberális csúcspolitika egyre kényszeresebben kergette az egymással inkompatibilis és/vagy politikailag megvalósíthatatlan vágyálmait, mint a marginalizálódott társadalmi csoportokról való gondoskodás, az alacsony adók és a széles körű minőségi szolgáltatásokat nyújtó állam együt­tese vagy a piaci mechanizmusok Nyugat-Európában is szokatlan mértékű, a közszolgáltatások privatizációját is magában foglaló dominanciája. Ugyan­­­akkor a „terepen dolgozó”, szükségsze­rűen többségi választói támogatásra szoruló önkormányzati képviselőknek és polgármestereknek a ténylegesen megvalósítható intézményi alternatívák és szóba jöhető politikai szövet­ségesek közül kellett választaniuk. Ezt tette Demszky is Budapesten, adaptálódva az önkormányzati hatalom fenntartásának informális intézményi mechanizmusaihoz, majd – elhíresült tanácsadója révén – saját maga által is fokozódó mértékben termelve újra azokat. Demszky az SZDSZ másfél évtizedes zsugorodási folyamata közepette is talpon maradt – hogy azután a rendszer szétkorhadásával maga is a mélybe zuhanjon. A végjátékban paradox módon maga is siettette a rendszer szétesését, amikor a helyzet tarthatatlanságát érzékelve megpróbált szakítani szocialista helyettesével. Integritása visszanyeréséhez azonban ekkor már sem ideje, sem ereje nem volt.

A tönkrement liberális párt (Mára már csak egy rosszul működő Ingatlankezelő Zrt-ről beszélhetünk.) helyét funkcionális értelemben nem vette át senki, ami az általános antiliberális fordulat közepette nem is különösebben meglepő. Nemcsak a liberális párt számolódott fel, hanem az MSZP és – nos, igen – a Fidesz liberálisai is háttérbe szorultak, az LMP pedig nem győzi elég hangsúlyosan deklarálni az SZDSZ-szel való diszkontinuitást. Igaz, funkcionális értelemben még mindig az utóbbi áll a legközelebb a húsz éven át a liberálisok által betöltött, nyugatos orientációjú rendszerkorrekciós szerephez, ám másfelől az LMP kifejezetten antiliberális magatartást tanúsít: gazdaságpolitikai megnyilvánulásait differenciálatlan külfölditőke-ellenesség jellemzi, szimbolikus gesztusai gyakran megengedők az antiliberális kormányzati gyakorlattal szemben, legfőbb politikai ellenfelének pedig nem a jobboldalt, hanem a szocialista pártot tartja. Vezetője szerint a rendszerváltás utáni két évtizedben elvesztegettük a szavazatunkat, amikor a parlamenti pártokra voksoltunk. A kétségtelenül létező rokonszenves vonások dacára mindezzel nem könnyű liberálisként azonosulni.

Az antiliberális klíma és a liberális politikai osztály bénultsága miatt erősen kétséges, hogy rövid távon megjelenik-e egy, az LMP-nél liberálisabb liberális alternatíva. Hosszabb távon természetesen lehet ezzel kísérletezni: a Fidesz antiliberalizmusa és az MSZP „baloldali fordulata” a jobb- és a baloldalon egyaránt teret enged a centrista-liberális politika megjelenésének. Ám ez aligha fog máról holnapra megvalósulni: a minimálisan szükséges szervezeti és személyi feltételek teljesülésén túl ehhez új politikai tartalmakra is szükség volna.

Tovább »

_Magyar Keresztapa 2010

Tovább »

_Szembenézés vs. félrenézés, elhessentés, torzítás

Élet egy gulág táborban (1932)

Egy női "javítótábor" az egykori 70-es évek Szovjetúniójában

Az apák bűneiért nem kell a gyerekeiknek fizetni. Ez helyes. De az, hogy ezért a gyermeknek kijáró bűntelenségért az apák szégyenteljes bűneit is elhallgassuk, vagy letagadjuk, vagy bagatellizáljuk – ez nem előre vivő, nem békét, nem megbékélést, nem megbocsátást teremtő, nem etikus, nem erkölcsös, nem megengedhető dolog. Nincs újabb húsz évünk a történelem és a valóság, a múlt és a jelen eltorzítására.

Tovább »

_Ezt neked, b....meg!

Jó ideje nem olvasgattam kedvenceimet, a közéleti kérdésekkel foglalkozó fórumokat. Most, hogy ismét benéztem fórumozni meglepve tapasztaltam , hogy a Szabadság téri szovjet emlékmű áthelyezését javasló ötleteken „baloldali” kommentelők siránkoznak, hogy úgymond ezt az emlékművet az egyetemes humanizmusért harcoló szovjet kiskatonáknak emelték.

Mi most átadjuk a szót egy valódi szovjet kiskatonának, Alekszandr Szolzsenyicinnek, aki hősiesen harcolt a nácik ellen, amíg 1945 februárjában (2 hónappal a Harmadik Birodalom bukása előtt) már Németország területén a belső elhárítás egy levél miatt le nem tartóztatatta, és el nem tűnt a sztálini „humanizmus” feneketlen mélységeiben. Hadd mesélje el ő saját szavaival, hogyan történt az „egyetemes humanizmus” és a németek találkozása:

1941. július 3-án a Rjazanyi terület egyik községében összegyülekeztek az emberek a kovácsműhely közelében, és hallgatták a hangszóróból Sztálin beszédét. És amint a mind ez idáig oly vaskemény, a paraszti könnyek iránt oly érzéketlen Apánk tétován és csaknem síró hangon kibökte: „Testvéreim!...” – az egyik paraszt a jól ismert durva orosz gesztussal jobbjával könyökben betörte a balt, és odalengette a fekete papírtölcsér felé:

- Ezt neked, bazmeg!

És az emberekből kitört a röhögés.

Hát ilyen volt a háború elején az orosz falvak hangulata, vagyis azoké a tartalékosoké, akik ott itták az utolsó fél litert a falusi állomáson, és a porban táncoltak a hozzátartozóikkal. Ráadásul nyakunkba zúdult az iszonyú vereség, olyan, amilyenre nem volt példa az orosz nép emlékezetében.

(…)

Ezek az emberek, akik huszonnégy esztendeig a saját bőrükön tapasztalták a kommunista boldogságot, 1941-ben már tudták, amit a világon senki más nem tudott: hogy egész bolygónkon és az egész történelemben soha nem volt gonoszabb, véresebb, egyszersmind ravaszabbul manipuláló rezsim, mint a bolsevikoké, amely önmagát „szovjetnek” nevezte. Hogy sem a halálra gyötörtek számát, sem megkapaszkodásának hosszú időtartamát, sem terveinek nagyralátását, sem mindent átható, egységesítő totalitarizmusát tekintve nem mérhető hozzá egyetlen más rezsim sem, még a kisiskolás hitleri rezsim sem, mely akkoriban teljesen elvakította az egész Nyugatot.

(…)

Mi sem jellemzőbb az időpont szellemére, mint a következő eset: 1941. augusztus 22-én Kononov őrnagy, a 463. lövészezred parancsnoka nyíltan bejelentette ezredének, hogy átáll a németekhez, Sztálin leverésére, és felszólította a katonáit, hogy aki akarja, kövesse. Az őrnagy nem hogy ellenállást nem tapasztalt, az egész ezred csatlakozott hozzá! Alig telt bele három hét, és Kononov felállított amazon oldalon egy önkéntes kozák ezredet (maga is doni kozák volt). Amikor megérkezett a Mogiljov környéki hadifogolytáborba, hogy önkénteseket toborozzon, az ötezer ottani fogoly közül négyezer nyomban kijelentette, hogy kész beállni hozzá, csak éppen ő nem vehette magához valamennyit. A Tilsit környéki lágerben ugyanebben az esztendőben a szovjet hadifoglyok fele – tizenkétezer ember – írta alá a nyilatkozatot, hogy itt az ideje a háborút polgárháborúvá változtatni.

(…)

Emlékeznek-e az Észak-Kaukázus lakosságának nagy exodusára 1943 januárjában? Ki emlékszik hasonló példára a világtörténelemben? Hogy a lakosság, különösen a falusi lakosság, tömegesen meneküljön a szétvert ellenséggel, az idegenekkel – csak hogy ne maradjon a győztes sajátjai uralma alatt?

(…)

Amikor elkezdődött a szovjet-német háború – tíz esztendővel a gyilkos kollektiviziáció után, nyolc esztendővel a nagy ukrajnai éhínség után (hatmillió halott – és a szomszédos Európa még csak észre sem vette!), négy esztendővel az NKVD pokoli garázdálkodása után, amikor tizenötmillióan voltak lágerbe zárva az országban, s amikor az idősebb lakosság emlékezetében még tisztán élt a forradalom előtti élet, a nép legtermészetesebb megmozdulása volt, hogy fellélegezzék és felszabaduljon, a legtermészetesebb érzése pedig, hogy utálattal forduljon el a honi hatalomtól.

És nem a "váratlan támadás", nem is "a repülők és a harckocsik számbeli fölénye" (mellesleg a Vörös Hadsereg minden téren számbeli fölényben volt) zárta össze oly könnyedén a katasztrofális katlanokat (Belosztok, Szmolenszk) meg hatszázötvenezer (Brjanszk, Kijev) fegyveres férfi rekedt ott, nem az roppantott össze egész frontokat, és hömpölyögtette oly sebesen és oly mélyen visszafelé a hadseregeket, amihez hasonlót nem ismert Oroszország ezeréves történelme, s bizonyára egyetlen ország és egyetlen háború történelme sem, hanem ama hitvány hatalom villámgyors megbénulása, melytől úgy hőköltek vissza alattvalói, mint az akasztott ember hullájától. (A járási pártbizottságokat, a városi pártbizottságokat öt perc alatt mintha elfúják volna, és Sztálin gigája elszorult.)

(…)

1943 májusában, még a német megszállás idején Vinnyicában, a Podlesznaja utcában, egy kertben (melyet 1939-ben a városi tanács magas kerítéssel vett körül, és kinevezett a "Honvédelmi Népbiztosság Tiltott Zónájának") véletlenül kiástak néhány alig észrevehető, dús fűvel benőtt sírt. Kiderült, hogy valójában harminckilenc, három és fél méter mély, háromszor négyméteres tömegsír rejlik ezen a helyen. Minden sírban először egy réteg felsőruhát találtak, aztán következtek a "fejtől-lábtól" fektetett holttestek. A keze valamennyinek össze volt kötve, valamennyit kis kaliberű pisztollyal lőtték tarkón. Egyeseknél maradtak bizonyos iratok, ezek alapján felismertek közülük olyanokat, akiket 1938-ban ítéltek el, "húsz évre, a levelezés engedélyezése nélkül".

De ez csak a kezdet. Júniusban ásni kezdtek az ortodox temető környékén, a Pirogov-kórháznál, és további negyvenkét sírt tártak fel. Aztán következett a "Gorkij kultúr- és pihenőpark" - és a körhinták és egyéb mutatványosbódék, az "elvarázsolt kastély" meg a játék- és táncterek alatt kiástak további tizenegy tömegsírt. Összesen kilencvenöt sírban kilencezer-négyszázharminckilenc holttestet. S csupán Vinnyicában, ahol véletlenül bukkantak rájuk. Vajon a többi városban hány van elrejtve?

(...)

Egyáltalán nem volt könnyű elhinni – a szovjet propaganda harsogásában, a hitleri hadsereg vastag falain innen –, hogy a nyugati szövetségesek egyáltalán nem az általában vett szabadságért léptek be ebbe a háborúba, hanem a saját nyugat-európai szabadságukért, csak a nácizmus ellen, azzal a szándékkal, hogy minél jobban kihasználják a szovjet hadsereget – s azzal vége.

(Alekszandr Szolzsenyicin: A GULAG szigetvilág 1918-1956)

Nos, igaz, hogy én csak a XX. század második felében születtem, mégis azt üzenem azoknak az elborult kommentelőknek, akik az emberiség eddigi „legtökéletesebb” diktatúrájának hódító hadseregét ünneplik, akik még 2010-ben is az emberiség egyik legmocskosabb diktatűráját istenítik, hogy igenis van egy egyetemes erkölcsi mérce, ami előtt ugyanúgy nem áll meg a vörös szemét, mint ikertestvére a náci trágya .

Tovább »

_MEGSZEREZTÜK AZ ÚJ ALKOTMÁNY TELJES SZÖVEGÉT!

Tovább »

_Előre Orbán, zemberek!

Mi az új rendszer? Mire jó ez a néhány kormánypárti politikai nyilatkozat? Minek jelöli ki a kereteit és hogyan, amikor nincs benne konkrétum?

Viktorék meghülyültek, vagy csak jártatják a szájukat, hogy eltereljék a figyelmet a semmittevésről? 

Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel, amikor szembesültünk a „Legyen faszaság béke, szabadság és egyetértés” című politikai nyilatkozattal.

Viktorék nem hülyültek meg. Arról lehet szó, hogy a Fidesz vezérkara igenis alkotmányozni akar. Átszabni a magyar politikai rendszert és állami struktúrákat úgy, hogy hasznosítják a sok elkúrás során szerzett tapasztalatot. A Fidesz valóban meg akarja csinálni a radikális változást; már a legelején  elő is jöttek olyan horderejű dolgokkal, mint a választójogi törvény.
 

Az csak most látszik, hogy az elmúlt években, miután összekaparták magukat a 2006-os vereség után, nagyon csendesen, de teljes erővel erre készültek, miközben a semmiből előjött Navracsics vállalta a kardozást. Felkészültek, s most sokkal kidolgozottabb javaslatokkal állnak elő, mint amilyet a teljesen beszart MSZP, a lelkes, de ehhez a szinthez még amatőr LMP, meg amit a másod-harmadvonalbeli jogászokkal megtámogatott szkinhedek össze tudnak kaparni válaszul. A Parlamentben köpni-nyelni nem tud  senki.

A nép nevében
 

Az elsőre üresnek látszó politikai nyilatkozat arra kell, hogy a demokratikus felhatalmazást fel tudják ezek mögött mutatni. Hiába van meg technikailag az összes feltétel (2/3), mindezt úgy kell véghezvinni, hogy ez egy katartikus élményen alapuljon, amiből adódik egy a választási győzelmen túlmutató felhatalmazás. Akkor a mégoly nagy tudású liberális zsurnaliszták sem tudják elhitetni a zemberekkel, hogy nem ezt akarták. Szükség van erre egyfelől a jogbiztonság érzetéhez, az önkény látványos tagadásásához, másfelől a majdan kiforró új helyzet (rendszer?) stabilitásának biztosítsásához.
 

Eddig erről nem konzultáltunk, népszavazás már nem lehet minden kérdésről (nem is biztos, hogy érdemes), így Alkotmányozó Nemzetgyűlés helyett marad a népszuverenitás legfőbb megtestesítője, a Parlament, ahol elvileg mind a három harmad képviselve van; ott lehet ilyen felhatalmazást szerezni.

Tetszettünk forradalmat csinálni?
 

Azonban ez egész teljesen formális, mert a Parlament=Fidesz=Orbán Viktor – tehát az egész egy jól kitervelt csapda. Önmagában ez nem vet fel kérdéseket, kezdjük el megszokni, ezt hívják politikának.
 

Itt egy baj van: a Fidesz a kampányban erről végig hallgatott, holott most már teljesen nyilvánvaló, hogy régóta erre készült, nagyon szervezetten. Akkor most tetszettünk forradalmat csinálni? Erre húzta az x-et, aki odahúzta?
 

Viktor ezt a rést úgy akarja áthidalni, hogy bár csendben volt, ő sem tétlenkedett. Felmérte a különböző társadalmi csoportok érdekeit, és azokat (vagy azokat is) próbálja érvényesíteni az új „rendszerben”. Hogy ezt megerősítse, illetve láthatóvá tegye, jöhet egy előre jól tematizált és felépített „konzultáció”.

Viktor, az Igazságos
 

Ha ez sikeres, az is lehet, hogy az "igazságosságot” tudja majd érvényesíteni (feltéve, ha elfogadjuk társadalmi igazságosságnak, azt ami a többség boldogsága, a társadalmi igazságosságot meg az egyéni igazságosságnál előbbvalónak), és Viktor lesz az iszonyat nagy király.
 

Ha meg valaki elégedetlen, hogy őt nem kérdezték meg, arra Orbánék horngyulai magabiztossággal mondhatják: na és?! Ha viszont mégsem közmegegyezéses irányba vinnék a dolgokat, a Fideszt úgy lehet belerángatni a saját csapdájába, hogy aláírást gyűjtünk, népszavazást kezdeményezünk, mozgolódunk. Az első parlamenti napnak az is egy tanulsága, hogy a jelenlegi felállás szerint a civilek a parlamenti ellenzéknél sokkal erősebbek.

Éljen a Párt!
 

Ha végül ez a párbeszéd működik, már csak az a kérdés, hogy jó-e nekünk, ha egyetlen párton belül ütközteti a véleményét az egész társadalom. Jó-e, ha a vita a parlamentben így már nem jelenik meg? Milyen veszélyeket rejt ez magában? Ezeket a kérdéseket végig következetesen napirenden kell tartani. Ugyanakkor be kell látni , hogy a magyar társadalomban jelenleg nagyobb az igény a jó kormányzásra, mint a jól működő demokráciára. Most lesz négy év, amit kitölt a kormány, tényleg vannak lezáratlan dolgok, meg halaszthatatlan struktrális változtatások, valamikor meg kell őket csinálni.
 

Igen, önmagában a NYENYI, a kérdéses politikai nyilatkozat nem mond semmit, viszont nagyon pontos politikai megfontolások vannak a háttérben. Igen, nagy kavarás készülődik, amit még nem fedtek fel teljesen. Ha a Fidesznek sikerül végig következetesen ezt az értelmezést fenntartania, meg ha látják, hogyan kell változtatni, akkor ellenállás nélkül szétbarmolhatnak mindent - szerencsére sok minden van, amit szét is kell barmolni.

Az alkotmány és a demokratikus berendezkedés azonban nem ezek közé tartozik

Tovább »

_Vérmagyar Nemzeti Toolbar

Rendkívül figyelemreméltó készségre bukkantam. Nem lehet tudni, hogy a "zsidó
szabadkőműves hálózat" favorizálja-e a Jobbikot, vagy a Jobbik belülről kezdte erjeszteni a nemzetközi nagytőkét. Az biztos, létezik közös pont, ennek eredményeképpen megszületett a Google, és a Jobbik közös gyermeke, a Jobbik Toolbar.

Arról van itt szó, hogy a világméretű gazdasági birodalomként számon tartott Google, ami a Jobbik holdudvara - Pőrzsétől a kurucig - meggyőződése szerint a tudodkik kezében van, felületet biztosított arra, hogy az igazi hazafi, mikor éppen otthon a gép előtt menti a hazát, lehuppan a PC elé, letölti a Jobbik Toolbar-t, és utána permanensen tömheti magába az izgibbnél izgibb radikális híreket.

El kellene dönteni lassan, hogy hol a határ. Elutasítják az Európai Uniót, mégis vicces volt, amikor megkaptam Balczó Zoltán kampány dvd-jét ingyen, amin fel van tüntetve, hogy az EP képviselőknek van olyan kerete, amit az EU fizet, és abból ilyen kiadványokat lehet finanszírozni. Vagy Vona Gábor és a Facebook. Gondolja-e, vagy gondolhatja-e egyáltalán bármelyik igaz magyar hazafi, hogy a Facebook, az nem a nemzetközi összefonódott nagytőke sötét ügylete?! De ha már közösségi tér, arra ott van a magyar fejlesztésű, tökös IWIW. Bár talán Vona azt is használja, erre-arra.

Méltatlan is volt Vona tavaszi IWIW levelezését egyáltalán megemlíteni. Magánügy. Amiért mégis: pikáns, hogy annak a pártnak a vezetőjéről van szó, amely ha tehetné alapvetően meghatározná a népnek, hogy mi a helyes és mi a helytelen, szigorúan elvetve minden évszázadok alatt kiharcolt emberjogi vívmányt.

Szóval akkor most, ha valaki használja a Google Jobbik Toolbar-t nézhet-e tükörbe egyenes magyar gerinccel, vagy úgy lepaktált a patással, hogy észre se vette?

Tovább »

_Megtörhet a büszke jobboldali gerinc?

Úgy tűnik, képtelen együtt dolgozni a fideszes többség az ellenzéki polgármesterekkel abban a pár városban, ahol nem a kormánypárt jelöltje nyerte az önkormányzati választást. Esztergomban egyértelműen a polgármester kicsinálása a cél, Szegeden és Dombóváron talán még van remény az időközi választás elkerülésére.

Bár az ország teljesen más pontjain található Dombóvár, Esztergom és Szeged, mind a három városban közös, hogy ugyan a Fidesz az önkormányzati választásokon elsöprő győzelmet aratott és a képviselő-testületekben sikerült többséget szerezniük, polgármesterjelöltjeik elvéreztek ezeken a településeken. A három városban az is közös, hogy a választás óta eltelt időben nem jutnak az egyről a kettőre.

A három város közül a legnagyobb figyelmet eddig Esztergom kapta, ahol a korábbi polgármester, Meggyes Tamás meglepetésszerű veresége után a fideszes többségű testület nem csupán alpolgármestert nem volt hajlandó adni, hanem az új városvezető irodához sem jutott. A legfrissebb hírek szerint a választás „elcsalásában” hívő helyi Fidesz ennél is tovább megy: elvonnák a széleskörű összefogással és nagy többséggel megválasztott Tétényi Éva jogköreit. 

Az Esztergomnál valamivel kisebb dél-dunántúli Dombóváron szintén áll a bál. A 20 ezer fős településen a Fidesz bénázása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Patay Vilmos helyett a dombóváriak újra megválasszák a szocialista Szabó Lórándot. Több babér azonban itt sem termett az MSZP-nek: az egyéni körzeteket egy kivételével a Fidesz-KDNP vitte el, és pártszövetség hét képviselőjével szemben mindössze két szocialista, egy jobbikos képviselő és egy független képviselő áll.

Az október 14-ei alakuló ülést hosszas egyeztetés előzte meg: Szabó a Fidesz-KDNP részéről a már több ciklus óta képviselőként dolgozó Kerényi Zsoltot kérte fel alpolgármesternek. Egészen addig a pontig és sikerült egyetérteni a legtöbb kérdésben, amíg a tárgyalásokat át nem vette a város korábbi polgármestere és a Fidesz választókerületi elnöke, Patay Vilmos. 

Így történhetett meg, hogy bár elvileg mind a két oldal egyetértett Kerényi Zsolt alpolgármesteri jelöltségében, végül még sem őt, hanem a szocialista Tóth Gyulát terjesztette elő a polgármester erre a tisztségre, akit a jobboldali többség természetesen leszavazott.

A Fidesz nem ér rá

Szabó hétfőre rendkívüli ülést hívott össze, arra hivatkozva, hogy vannak olyan ügyek, amelyek nem tűrnek halasztást, ide tartozik például a városi kórház felügyelő bizottsági elnökének megválasztása, illetve egy többszáz milliós szennyvíztisztító beruházás személyi kérdései. A Fidesz-KDNP képviselői ezen az ülésen arra hivatkozva nem jelentek meg, hogy az időpont nem megfelelő nekik, miután ezekben az időpontokban nem tudják biztosítani a minősített többséget, és ezzel azt, hogy az általuk preferált alpolgármester került megválasztásra. 

Az október 19-re összehívott újabb rendkívüli ülés előtt Szabó kompromisszumos javaslattal élt: a napirendről lekerült az alpolgármesteri posztról szóló előterjesztés, cserében arra kérte a Fideszt, hogy biztosítsa a testület döntésképességét. Olyan határidős kérdésekben kellett volna ugyanis dönteni, mint például az egyik városi fenntartású középiskola tanári fizetésének két és fél éven keresztül való támogatására kiírt pályázat elfogadása, amelynek elmulasztásával összességében több mint 4 millió forintot bukna az iskola. A Fidesz-KDNP végül erre a javaslatra is nemet mondott, így a képviselő-testületi munka továbbra is áll a városban. 

Szegeden, ahol a Fidesz-KDNP közgyűlési többsége lényegesen szűkebb, mint Dombóváron és Esztergomban, legalább alpolgármester sikerült választani: bár a Fidesz itt sem vállalt részt a kormányzásban, a szocialista alpolgármester jelöltet támogatták. A Nemzeti Együttműködés Rendszere azonban a jelek szerint eddig, és nem tovább terjedt: egy 2,4 milliárdos belváros rekonstrukciós pályázatot már nem támogattak, holott ennek benyújtására ez volt az utolsó alkalom.

Megtörhet a büszke jobboldali gerinc?

A fideszes többség szándéka egyértelműnek tűnik Esztergom esetében, ahol a polgármester ellehetetlenítésével annak lemondását, vagy ennek hiányában a testület fél év múlva történő feloszlatását és új választás kiírását célozhatják a helyi Fidesz drasztikus lépései – kérdés persze, hogy az alapvetően jobboldali érzelmű város, amelynek Meggyesből teljesen elege lett, hogyan reagál a totális szabotázs politikájára. 

Dombóváron ezzel szemben a Fidesz-KDNP frakcióvezetője, Bükösdi Olga optimista a jobboldali többség és a baloldali polgármester közös jövőjét illetően: a Hírszerzőnek azt mondta, a későbbiekben képesek lesznek együttműködni. A képviselő-testület feloszlatása persze nem is lenne feltétlenül előnyös a Fidesz számára, hiszen bár a párt első ránézésre tarolt az egyéni körzetekben, a különbség sok helyen pár százalék volt, és jelöltek átlagban jó 15 százalékkal elmaradtak az országos eredményektől. 

Szegeden ez a taktika még kevésbé vezethet eredményre, hiszen ott a szocialisták több egyéni körzetet el is vittek, Botka László népszerűsége pedig töretlennek tűnik. Ezekben a városokban tehát a kormánypártnak célszerű lehet mély levegőt vennie, és némileg kiterjesztenie a NER kissé szűkre szabott koncepcióját.

Források

Tovább »

_Megtörhet a büszke jobboldali gerinc?

Úgy tűnik, képtelen együtt dolgozni a fideszes többség az ellenzéki polgármesterekkel abban a pár városban, ahol nem a kormánypárt jelöltje nyerte az önkormányzati választást. Esztergomban egyértelműen a polgármester kicsinálása a cél, Szegeden és Dombóváron talán még van remény az időközi választás elkerülésére.

Bár az ország teljesen más pontjain található Dombóvár, Esztergom és Szeged, mind a három városban közös, hogy ugyan a Fidesz az önkormányzati választásokon elsöprő győzelmet aratott és a képviselő-testületekben sikerült többséget szerezniük, polgármesterjelöltjeik elvéreztek ezeken a településeken. A három városban az is közös, hogy a választás óta eltelt időben nem jutnak az egyről a kettőre.

A három város közül a legnagyobb figyelmet eddig Esztergom kapta, ahol a korábbi polgármester, Meggyes Tamás meglepetésszerű veresége után a fideszes többségű testület nem csupán alpolgármestert nem volt hajlandó adni, hanem az új városvezető irodához sem jutott. A legfrissebb hírek szerint a választás „elcsalásában” hívő helyi Fidesz ennél is tovább megy: elvonnák a széleskörű összefogással és nagy többséggel megválasztott Tétényi Éva jogköreit. 

Az Esztergomnál valamivel kisebb dél-dunántúli Dombóváron szintén áll a bál. A 20 ezer fős településen a Fidesz bénázása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Patay Vilmos helyett a dombóváriak újra megválasszák a szocialista Szabó Lórándot. Több babér azonban itt sem termett az MSZP-nek: az egyéni körzeteket egy kivételével a Fidesz-KDNP vitte el, és pártszövetség hét képviselőjével szemben mindössze két szocialista, egy jobbikos képviselő és egy független képviselő áll.

Az október 14-ei alakuló ülést hosszas egyeztetés előzte meg: Szabó a Fidesz-KDNP részéről a már több ciklus óta képviselőként dolgozó Kerényi Zsoltot kérte fel alpolgármesternek. Egészen addig a pontig és sikerült egyetérteni a legtöbb kérdésben, amíg a tárgyalásokat át nem vette a város korábbi polgármestere és a Fidesz választókerületi elnöke, Patay Vilmos. 

Így történhetett meg, hogy bár elvileg mind a két oldal egyetértett Kerényi Zsolt alpolgármesteri jelöltségében, végül még sem őt, hanem a szocialista Tóth Gyulát terjesztette elő a polgármester erre a tisztségre, akit a jobboldali többség természetesen leszavazott.

A Fidesz nem ér rá

Szabó hétfőre rendkívüli ülést hívott össze, arra hivatkozva, hogy vannak olyan ügyek, amelyek nem tűrnek halasztást, ide tartozik például a városi kórház felügyelő bizottsági elnökének megválasztása, illetve egy többszáz milliós szennyvíztisztító beruházás személyi kérdései. A Fidesz-KDNP képviselői ezen az ülésen arra hivatkozva nem jelentek meg, hogy az időpont nem megfelelő nekik, miután ezekben az időpontokban nem tudják biztosítani a minősített többséget, és ezzel azt, hogy az általuk preferált alpolgármester került megválasztásra. 

Az október 19-re összehívott újabb rendkívüli ülés előtt Szabó kompromisszumos javaslattal élt: a napirendről lekerült az alpolgármesteri posztról szóló előterjesztés, cserében arra kérte a Fideszt, hogy biztosítsa a testület döntésképességét. Olyan határidős kérdésekben kellett volna ugyanis dönteni, mint például az egyik városi fenntartású középiskola tanári fizetésének két és fél éven keresztül való támogatására kiírt pályázat elfogadása, amelynek elmulasztásával összességében több mint 4 millió forintot bukna az iskola. A Fidesz-KDNP végül erre a javaslatra is nemet mondott, így a képviselő-testületi munka továbbra is áll a városban. 

Szegeden, ahol a Fidesz-KDNP közgyűlési többsége lényegesen szűkebb, mint Dombóváron és Esztergomban, legalább alpolgármester sikerült választani: bár a Fidesz itt sem vállalt részt a kormányzásban, a szocialista alpolgármester jelöltet támogatták. A Nemzeti Együttműködés Rendszere azonban a jelek szerint eddig, és nem tovább terjedt: egy 2,4 milliárdos belváros rekonstrukciós pályázatot már nem támogattak, holott ennek benyújtására ez volt az utolsó alkalom.

Megtörhet a büszke jobboldali gerinc?

A fideszes többség szándéka egyértelműnek tűnik Esztergom esetében, ahol a polgármester ellehetetlenítésével annak lemondását, vagy ennek hiányában a testület fél év múlva történő feloszlatását és új választás kiírását célozhatják a helyi Fidesz drasztikus lépései – kérdés persze, hogy az alapvetően jobboldali érzelmű város, amelynek Meggyesből teljesen elege lett, hogyan reagál a totális szabotázs politikájára. 

Dombóváron ezzel szemben a Fidesz-KDNP frakcióvezetője, Bükösdi Olga optimista a jobboldali többség és a baloldali polgármester közös jövőjét illetően: a Hírszerzőnek azt mondta, a későbbiekben képesek lesznek együttműködni. A képviselő-testület feloszlatása persze nem is lenne feltétlenül előnyös a Fidesz számára, hiszen bár a párt első ránézésre tarolt az egyéni körzetekben, a különbség sok helyen pár százalék volt, és jelöltek átlagban jó 15 százalékkal elmaradtak az országos eredményektől. 

Szegeden ez a taktika még kevésbé vezethet eredményre, hiszen ott a szocialisták több egyéni körzetet el is vittek, Botka László népszerűsége pedig töretlennek tűnik. Ezekben a városokban tehát a kormánypártnak célszerű lehet mély levegőt vennie, és némileg kiterjesztenie a NER kissé szűkre szabott koncepcióját.

Források

Tovább »

_GYURCSÁNY ELKÉSETT

Olvasom, hogy Gyurcsány Ferenc október 7-én  meghirdette a Demokratikus Koalíció nevű platform létrehozását az MSZP-n belül, mely  a pártban eddig létező szociáldemokrata és progresszív platform. „jogutódjának” tartja magát. A napokban több portálon és például a Népszabadságban meg is jelent a platform alapító nyilatkozata, továbbá az a felhívás, hogy mindenki – tehát nem csak az MSZP tagjai – csatlakozhat pártoló avagy rendes tagként. A platform az alakuló ülését október 23-án Budapesten, a XIII. kerületi Szent István parkban felállított sátorban tartja  Forrás

Ezzel több, mint két évet késett. 2008 tavaszán a sportcsarnokban kellett volna ezeket megfogalmaznia, ahelyett, hogy az akkori liberális koalíciós partnerét a kormányból való kilépésre kényszerítette volna. Akkor feladta a reformokat. Az államférfi és a konjunktúralovag közül az utóbbi szerepet választotta. Ez sem mentette meg. Gyurcsány Ferencet nem az ellenzék, de még nem is az akkori SZDSZ, hanem SAJÁT PÁRTJA, AZ MSZP buktatta meg.Sok tekintetben illúziónak bizonyult, hogy a liberális demokrácia iránt bizalmatlan, saját demokratikus hagyományait és elkötelezettségét tekintve pedig bizonytalan szocialista párt őszintén megnyerhető egy liberális-modernizációs reformpolitikának, hajlandó vállalni annak kockázatait. Az MSZP a jelek szerint alapvetően nem volt képes másra, mint amire elődpártja 1956 óta: osztogatott, ha volt miből, hogy legitimitást vásároljon, majd amikor közeledett a krach, előkapjta a reformblablát és a fűnyírót. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a szocialista párt szívósan őrizte kétarcúságát. Csak részben politikai párt, ha ezen az azonos politikai elveket és értékeket valló és ezek képviseletére szövetkező polgárok önkéntes társulását értjük. Mindmáig és legalább ilyen mértékben az utódpártból örökölt, azóta újabb érdekkörökkel kiegészült zsákmányszerző hálózatok laza és folyton átalakuló szövetsége, melynek legfőbb motivációja a közpénzek fölötti rendelkezés biztosítása.

A volt miniszterelnök maga is tett azért, hogy megosztó tényezővé váljon ("Akinek nem tetszik, annak el lehet menni.").

Az uj politikai formáció -- nincsenek kétségeim, hogy nem egy új balliberális párt csírájáról van szó -- zászlóbontásának időpontja, október 23.-a jelképes értékű. De ezzel is elkésett Gyurcsány és a többi alapító. Erre a jelképes gesztusra több mint 20 éve vár a magyar társadalom, azaz hogy végérvényesen szakítsanak a szociáldemokraták az egypárti diktatúrával, mert nem lehet egyszerre Nagy Imre és Kádár útján járni. A tavaszi földindulás egyértelmű választ adott erre (is).

Tévedés (ez a szocialisták és a liberálisok legnagy tévedése is) volt azt hinni, hogy a magyar modernizáció, felzárkózás és demokrácia néhány szocializmusból örökölt gazdasági elosztórendszer reformján áll vagy bukik. Helyesebben tévedés volt azt hinni, hogy ezek a strukturális változtatások merőben mérnöki jellegű beavatkozást igényelnek. A magyar demokráciát ma nem az ellenzék hatalomra kerülése fenyegeti leginkább, hanem a politikai intézmények iránti mély bizalmatlanság és a politikai rendszer erkölcsi alap­jainak szétrohadása. Valójában ez állt a gazdasági reformok útjában is. Talán furcsának hangzik, de valamiképpen reprodukálódott az 1980-as évek kö­ze­pén–végén kialakult állapot: a politikai rendszer reformja nélkül semmiféle gazdasági modernizációnak, reformpolitikának nincs esélye. A vonatkozó legsürgetőbb teendők – az oligarchikus pártok pénzfelhajtó szerepét betöltő, teljesen diszfunkcionális önkormányzati és közigazgatási káderlerakatok és elfekvők felszámolása, a pártfinanszírozás rendbetétele, az össze­férhetetlenség szigorítása, a közbeszerzések átláthatóvá tétele s a többi – régóta közismertek, és régóta mély, összpárti csend volt róluk.

A Fidesz-kormánynak a saját hazugságai lelepleződésével kell majd először megküzdenie. 2002 óta folyamatosan és egyszerre követelték a költségvetési egyensúly helyreállítását és a jóléti juttatások növelését. A koalíció, amikor kalap volt a fején, felelőtlen gazdaságpolitikát folytatott, és a népet nyúzta, és ugyanezt tette, amikor nem volt kalap a fején. Némiképpen váratlan 2006-os vereségét a Fidesz részben annak köszönhette, hogy a nagytőke és nemzetközi pénzvilág hiteltelennek és veszedelmesnek ítélte a szemforgatással kombinált „bankárkormányzást”, és inkább lélegeztetőgépre tették az MSZP–SZDSZ-kormányt, amelytől ésszerűbb gazdaságpolitikai programot reméltek a választások után. A Fidesz propagandája azóta is azzal próbálta áthidalni az ordító ellentmondást, hogy „van pénz”, de ellopják. Ebben Medgyessy Péter legjobb magyar tanítványának bizonyultak. Kormányra kerülve nem hivatkozhatnak többé erre az egyébként nem irreleváns, de a valóságosnál sokkal nagyobb jelentőségűnek vélt összefüggésre, amely másfelől minden kormányzattal szemben fölvethető volt a rendszerváltás óta. Nem kétséges, hogy a kommunikációs eszközök széles választéka áll majd rendelkezésükre, hogy „kezeljék” a problémát, de egyvalamit biztosan nem tehetnek meg: azt, hogy – mint 1998 és 2002 között – megint ráülnek az eredményre, amely az előző kormány amúgy vég nélkül szapult gazdaságpolitikájának hozadékaként állt elő, mert ilyen „eredmény” most nem lesz.

Ennek artikulálására viszont egy morálisan megtisztult, valóban szociáldemokrata nem pedig egy szoci áldemokrata párt létrejöttére van szükség.

A kérdés az alapítók képesek-e erre.....

Tovább »

_NEM AZ Ő SARUK - 1752

Tovább »

_PAPA ÉS BISZKU

A régi gárda kemény titánjai már foghíjasok. A lábuk is reszket. Persze nem a félelemtől.

Az állóvizet talán a Biszku Béla életéről szóló friss dokfilm kavarta fel. Azóta újra több szó esik az egykori uralkodó osztályról. A proletariátus diszkrét bájáról. De azért túl nagy báj itt nem volt.

A jó elvtársnak jár a jó. Ha meg valami nem jár, hát elveszi erővel.

Ha nincs ki mind a négy kereke, akkor is jár neki négy kerék. Nem Trabant: Mercedesz, Csajka vagy Volvó. A kádári pártelit nem úgy élt, ahogy terjesztette. A rendszerről sugallt puritán imázs tudatos PR-munka volt.

A vörös elit vadászatokra járt, luxusautókat vezetett, villákba költözött. A Rózsadombot a háború után zokszó nélkül rekvirálta: az arisztokrácia, a keresztény és zsidó nagypolgárság meg egyéb úri csökevények és gyanús osztályidegenek mehettek. Le. Lefelé. Ki a külvárosig, ki vidékre (internálás), ki a pincebörtönbe. Aztán sokan, túl hamar, már ezerrel felfelé. A mennybe.

Helyüket büszkén belakták. Káderdűlő: így nevezték. S ez közel sem csak a Rózsadombról szól. A hatalom birtokosait lakásvásárlási kedvezmény, soron kívüli gépkocsi-vásárlás és remek nyugdíjszámítási feltételek illették meg.

De nem a fizetés volt a legfontosabb a pártállami vezetők jólétében, hanem a 4 K-ként is emlegetett juttatáscsomag: a K-vonal (a pártelitnek járó belső használatú telefonvonal), a kocsihasználat, a külföldi utazások és a Kútvölgyi Kórház, ahol családjukkal együtt exkluzív ellátáshoz jutottak. A 4 K-ba olyan juttatásokat is sokan beleértettek, mint a kégli vagy a kurvák. Utolsó kiváltságként emlegette a köznyelv a Kerepesi temetőt, ahol haláluk után elitparcellát kaphattak.

De nem mindenki nyugszik (forog?) a föld alatt. Ám a még élő kommunista vezetők juttatásairól az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság nem beszélhet, ugyanis egy 1997-es törvény szerint ezek adatok akkor lennének kiadhatók, ha az érintettek is hozzájárulnának.

Annyit tudunk: az átlagnyugdíj 80.000 Ft. Biszkué pedig 240. Mintegy tízezren keresnek ennyit vagy többet, ezerkétszázan pedig 300 fölött kapnak. Természetesen a luxusnyugdíjasok egy része kötődik csak a Kádári politikai elithez. De pontos számokat nem tudunk, valamiért 2010-ben sem tudhatunk. Ügynöklistánk sincs nekünk. Mi csak szépen ülünk. Kussolunk. Csak értetlen képünket bámuljuk a Duna tükrében, az még nincs titkosítva.

Anya egyszer megmutatta az ávóst, aki napokig verte Nagyapát.

Szívesen kipattantam volna akkor, kiskamaszként a kocsiból, hogy kezem közé vegyem a történelmet. Egy szadistát vagy bármiféle más degenerált pszichopatát szívesen összetörnék ma is, de hát, mégis csak volt gyerekszobám. Hála Nagyapának is.

Rövid disszidálás volt. Angliából jött haza ’58-ban, Biszku belügyminiszterségének (1957-1961) idején. A családot választotta.

Az egyik szomszéd jelentette fel, hajnalban csöngettek is, feleségét és a lányokat is géppisztollyal a falhoz állították, hálóingben. Nagyapát elvitték. Nem beszélt róla, mikor visszajött, de veseproblémái azok voltak. Finoman szólva is.

Szóval Nagyapát (aki fiatalabb volt Biszkunál és 25 éve halott) deklasszálták, társbérlőket sóztak rá, meg sok-sok csöndet. Szétmelóztatták, majd később, mocskos lazasággal, felajánlották neki, ha belép a pártba, kiküldik Rosztovba pártfőiskolára, mivel tehetséges elvtárs, s aztán minden az övé lehet. Ő megköszönte a lehetőséget, s mondta, jó neki a timföldgyárban művezetőként.

Volt egy zongorája, azon játszott néha. Meg tangóharmonikán. A hangszereket, az öreg nippeket, az arany-fekete szipkát, a madaras cigitartót nem tudták tőle elvenni. Gyönyörű fehér ingei voltak, ragyogott minden gombja. Ahogy a hangja is. Mert a stílust azt nem lehet (meg)venni. Lányai sokáig csak álmodhattak a továbbtanulásról. Nevük mellé X került. Bőszen írták róluk a hangulatjelentéseket.

Mire nyugdíjas lett volna, eljött az idő, ment a kórházba. Nem wellness-kúrára, hanem meghalni. S nem ám a Kútvölgyibe. („Tudod, hogy nincs bocsánat. Hiába hát a bánat.”)

Minden második családban akad ilyen történet. Ideológiai lózungok, hörgések és sunnyogások helyett inkább a családi narratívákat kéne feltérképezni. A mikrotörténelmet. Meg a teljes iratrendszert.

Nem bánnám, ha még egyszer láthatnánk Biszku Bélát zavarba jönni. Meg a többit. De illúzióm nagyon nincsenek.

Tovább »

_TITOKORSZÁG

Mindig van valami. Valami fura. Persze egyre nehezebb átlépni az ingerküszöböt. Az sem egy bulvárhír, hogy külsősökkel titkosították a kormányülések hangfelvételeit. De azért valakit csak érdekel.

Az új kabinet már vizsgálja, hogy a Bajnai-kormánynak tízmillióért dolgozó magáncégnek volt-e erre törvényes engedélye, illetve jár-e biztonsági kockázattal az adatok kiadása.

Biztos kiderül, hogy az égvilágon semmilyen gond nem volt. A kocka meg el van vetve. De kit kérdezzünk a kockázatokról és mellékhatásokról?

Kiadták az iratokat. Olyan lazán hangzik. Ez egy laza ország. Itt vezetők titoktartásért kapnak pluszpénzeket, s nem százezreket. Titkos, hogy ki titkosít?

A vizsgálat elindul, még nem tudjuk, mit fog feltárni. Igazából lehetnének nyilvánosak is a kormányülések felvételei. De nálunk mindent titkosítanak. Nem ám a pszichopata gyilkos kap életfogytiglanit, hanem az iratok.

Mi lenne, ha titkosítanák Magyarországot? Akkor eltűnnénk a térképről, de cserében békében élhetnénk? Én megszavazom.

Amúgy a szellősebb, nagyobb nyilvánosság talán csökkenthetné az összeesküvés-elméletek népszerűségét. Hiszen az USA után simán lehet, hogy mi hiszünk a legtöbben ilyenekben. A parákban. Mert a magyar bírja a parát. Ha meg nincs, akkor csinálja.

Úgy szeretném, ha kiderülne, hogy valami jól megy. Flottul. Pöpecen. Például, hogy elrejtettek valahová pár milliárd eurót, de megtalálták, s így fél év alatt befejezik a 4-es metrót.

Tovább »

_Mitől hiteles egy politikus?

Gondolom azzal nem árulok el új dolgot, hogy az emberek nagy többsége csalódott a politikusokban.Az is teljesen nyilvánvaló, hogy miért.A média nagyban hozzájárul a lejáratásukhoz, hiszen minden disznóság azonnal kiderül,sőt kifejezetten vadásznak egymásra.

A gazdasági helyzet nem javul, sőt romlik.Miből veszem észre, no nem a gazdasági mutatókból,hanem a pénztárcámon.Mivel a fizetésem évek óta nem emelkedik ezért egyre szükebb az öv, sőt már nincs is.Ezért egy kicsit visszataszító, amikor miniszterek, képviselők fizetéséről hallok. Ilyenkor jönnek a bankárokkal, meg a multikkal, csak az a gond, hogy ők nem az állam bevételéből kapják a fizetést, hanem a saját nyereségükből.Nagy a felelősségük, hát persze.De ezt vállalták.Egy lepusztult, koldus országnak a miniszterei,ilyen arányban kellene megállapítani a bérezésüket is.
Tiszteséges, felelőségteljesen gondolkodó ember ezen nem is csodálkozna.

Az sem tesz jót a róluk alkotott képnek, hogy látjuk a parlamentet, ahol újságot olvasnak a képviselők munka közben,(bizony ez egy munkahely,komolyabb mint bármelyik) kiszaladgálnak szavazások közben,nevetgélnek, gúnyolódnak az éppen beszélő társukon.Igen bármilyen hihetelenül hangzik, de az ellenzéki politikus is egy társ.A parlamentbe választások útján lehet bekerülni,tehát tisztelem azokat az embereket, akik őt beválasztották a parlamentbe.Attól függetlenül, hogy alkalmas e a feladatára, vagy sem.Soha nem jutott eszembe, hogy leköpködjem Orbán Viktort, csak mert nem szeretem.

Őt választották,ott van, ő a Miniszterelnököm.Megadom neki a tiszteletet négy évig, és nem piszkálom.Egyik pártra sem vet jó fényt, ha a feladatuk végzése helyett,csak mocskolódnak.Talán kiderült, hogy nem a Fideszre szavaztam, de elárulom az MSZP-re sem, mert elszúrták, "nem kicsit nagyon".Gyurcsány olyan végtelenül naív, hogy azt hitte ez az ország elbírja az őszinteséget, azt hogy csetlik, botlik, de talán jót akar.

Én a Miniszterelnökben nem egy szentet akarok látni, hanem egy embert.Orbán Viktorral az a problémám, hogy annyira meg van csinálva.Úgy van beállítva mintha ő lenne a nemzet atyja.Fiatal még ehhez, és egyenlőre ő sem hibátlan.

Tudjuk bárkiből lehet képviselő.Az sokat segít ha vannak kapcsolatai,és tehetős állampolgára országunknak.Találkoztam törpeagyú MSZP-s képviselővel,és Fideszessel is.Mi ebben a két pártban tudunk gondolkodni.Az MDF,és az SZDSZ elsorvadtak.Az, hogy még két párt a parlamentbe került,igazi csoda.

Az átlag polgár sodródik az eseményekkel,igazából ellenválasztások történnek, nem pártokra szavazunk, hanem pártok ellen.

Talán majd egyszer felébredünk, és elovassuk a pártprogramokat,utána nézünk a képviselőinkenk,kapcsolatba lépünk velük,megnézzük milyen emberek akkor amikor nem irányul rájuk a figyelem ,és nem a kamera előtt állnak, és utána szavazunk.

Tovább »

_LEGITIMISTÁK

Aszongya, olvasom a Fidesz most megjelent kampánylapját. Fent a felső sarokban lévő kisbetűs részt: „Önkormányzati választás 2010 október.”

Ezzel megvolnánk. Úgy látszik ez kevésbé fontos mint az amit az öles betűk hirdetnek: ÚJRA FIDESZ!

Lapozgatom,lapozgatom. Most jöttem munkából hát van időm olvasgatni. Az asszony különb rizsát főz mint ez itt. Olcsóbb is és laktatóbb. Nem megyek végig, csak szalad a szemem a sorokon. 40 év egészséges immunitása megvéd a harcos lelkesedéstől,egy darabig. Kisvártatva a sárgából vörösre vált az aurám, pedig MSZP- s sem vagyok. Második oldalon vannak fontos emberek akik leírják mit tettek, tesznek majd az elkövetkező Sárga korban, ami már majdnem Arany, ahogyan a kő is lehet gyémánt.

Fellegi Tamás miniszter azt mondja tarthatatlan a rezsiköltség ami jócskán kiteszi a kisemberek fizetésének nagy részét. Ezt orvosolni fogják, hamarosan. Ármoratórium miegymás. A szolgáltatókkal együttműködve. Bevonhatnák a részvényeseket is, meg a szomszédot, a Józsi bácsit aki feltalálta a kiapadhatatlan energia forrás képletét. Miért kell együttműködni a szolgáltatókkal? Miért nem a lakossággal, és a szolgáltatókkal. He? Rizsa.

Hoffman Rózsa szépeket ígér. Oktatásért felelős miegymás. Szakítunk az idegen minták követésével-írja. Az meg mi? Van olyan hogy idegen oktatási rendszer? Persze hogy van? Mióta én élek ember idegen az oktatási rendszer. A Hódfarkú Keresztények Regionális Ereje párt alatt is ez volt még II. Izotóp királyunk idejében. Régebben verték a diákokat, most fordítva. Az én generációmban akik most 40-esek az volt a módi: „Ha hülye vagy fiam, akkor talán még tanárnak felvesznek.” Nem változott ez azóta sem. Pontosan tudom, mert az ismerettségi körömben is vannak olyan tanárok akik velem együtt nőttek fel és a mai napig képtelen egy fogalmazást megírni, ugyanakkor tanítják a gyerekeknek. Hozzá kell tennem, tisztelet a kivételnek, hál' istennek nem minden tanár ilyen képességű. De nem is ők a hibások ebben hanem az az aktuális rendszer aki hagyta lecsúszni a nívót. Na, Hoffman Rózsa gyökeresen megváltoztatja azt ígéri. Nívót. Most már csak egyetlen kételyem van vele kapcsolatban: - Remélem ő nem valamelyik tanárképző főiskolán kezdte a diplomái gyűjtögetését és nem a negyvenes generációhoz tartozik. Mert akkor bizony nagy az esély, hogy vak vezet világtalant.

Navracsics a hős pártkatona aki mellesleg Semjénnel együtt álta a sarat a Gyurcsány kormány idején a Parlamentben, Közigazgatási és Igazságügyi Miniszterként azt igéri, visszaszerezzük a versenyképességet.

Klári néni a szomszédban erre biztosan bólogatna, mikor ideér az olvasásban. - Na igen ez fontos nekem, mert mingyá jobb lesz nekem az élet. Csak még azon kéne változtatni drága Tibikém, hogy ne kéne annyi papírt írogatnom ha valami segélyecskére vagyok jogosult.

Azt ígéri Tibi bá : Megteremti a demokratikus közjót szolgáló, átlátható és polgárbarát közigazgatást.

Keresem az apró betűs részt ahol leírják, ki jogosult minderre a szépre és jóra, de nem találom. Lehet hogy én is ebben a világban fogok élni. Hát lehetséges hogy ilyen világ lesz? Bemegyek a Hivatalba és egyből kávé és sütemény? Szolgák hada fog intézkedni Klári néni segélyéért is? Mondanám, hogy majd ha piros hó esik, de ez is hülyeség mert éppen most olvadt el tavasszal a választások után és biztos hogy most még négyévig nem fog esni. Egyébként sem értem. Navracsics úr meleg mosolyal ígérte a választási kampányban: „Bízzanak bennem. Lesz adócsökkentés.” Lett is. Mi meg bízunk benne. Reménytelen. Rizsa. Állott és ragacsos.

Pintér úr aszongya, nincs olyan helység ahol ne lenne rendőr és ne kopogtatna be rendszeresen a polgármesterhez, vagy a jegyzőhöz, és ne kérdezné: - Meg mi a helyzet polgikám?

„Az elmúlt hónapokban nagyban nőtt az emberek biztonságérzete.” Ez az ember nem olvas újságot és nincs internet előfizetése sem. Dögöljön meg a lovam ha nem igaz. Vagy nincs neki erre ideje. Oda rakták neki az asztalára a Közbiztonságot, és ő azzal játszik. Gyúrja markolássza a görcsös ujjaival kétségbeesetten próbálja összerakni, de sehogyse lesz belőle Közbiztonság. Ezt egyébként felmérés alapján állapították meg? Mert nálam isten bizony senki nem járt hogy megkérdezze: Jánoskám aztán hogy érzed magad közbiztonságilag. A szomszédba sem voltak, mert egészen biztos tudnék róla. Ja hogy nem vagyok Polgármester! Az már szentigaz! De jegyző sem az is biztos. Úgyhogy kiestem a szórásból.

Éljen a Király!

Tovább »

_NOKIA - MSZP EDITION

NOKIA - MSZP EDITION COLLECTING MONEY

Tovább »

_Az őrült szocdem hentes: Schmuck Andor

Schmuck Andor nagyon nagy. Meg szimbólum is: termetes jelképe annak, hogy hova vezetett az elkúrás.

A szocialista párt jelenleg kétféle politikusból áll: az egyik csoport abban bízik, hogy hátha kicsit satírozható, enyhíthető az őszi, önkormányzati bukta, és ha odáig őt látják a legtöbbet, ha a "nem is olyan nagy" kudarc kapcsán vitt kárenyhítést az ő nevéhez kötik, akkor ebből lenyúlhat valamit, megóvhat valamiféle MSZP-maradékot a jövőnek. Ezen dolgozna most Szanyi Kapitány és Horváth Csaba, ezzel próbálkozna a "hivatalos" MSZP egy része.

Így lett pártelnök Mesterházy Attilából.

A másik csapat viszont eleve betlire játszik. Kábé annyi a stratégia, hogy "ha nélkülem lesz rossz, akkor aztán velem lehet jó", elegánsnak kicsit sem mondható távolságtartással szemlélik a szocialista párt vergődését, abban bízva, hogy minél nagyobbat perecel a jelenlegi vezetés, minél nagyobbat bukik a szocialista párt, annál inkább akarják majd őt a tömegek, mint hős megmentőt.

Így lesz az MSZP-ből (elnézést a nagyon rossz szóviccért) a Tíz Szelet Társasága. Egymást fúró, egymással veszekedő szoci zárványok laza halmaza, ahol már rég nincs központi akarat, nincs egységes irány, nincs hierarchia, nincs felelősség.

Külön kört érdemel Szili Katalin mozgása, aki egy teljes politikai életművet épített fel arra, hogy "én nem úgy vagyok MSZP-s!". Akinek kényelmes a házelnöki szék, de kampány idején rendszeresen szembemegy a párttal, amelyiktől azt kapta. Aki mindig kiszalad Orbán Viktor hóna alól, hogy a már földre vitt szocialista pártba még egyet ő is belerúghasson. Mint a Brian életében a kövezéses jelenet:

- Ki dobta ezt a követ?

- Ez a nő, ez a nő… őőő… ez a férfi, ez a férfi!

Most van neki egy saját "civil" szervezete, mely majd "igazi baloldalt" épít, mely először arról biztosította az MSZP-t, hogy ha lesznek is jelöltjei, azok nem indulnak a szocialista jelöltekkel szemben (hanem hogyan, mellettük, alattuk?), majd nemrég megtudhattuk, hogy Budapesten a Tisztelet Társasága és az MSZDP által jelölt Schmuck Andor főpolgármesterségét támogatják. Mindeközben persze Szili Katalin az MSZP listáján mandátumot szerzett, az MSZP frakciójában ülő országgyűlési képviselő.

Valahol még mindig nagy ez a párt, hisz láthatjuk, hogy a nemrég egy hajóban evező belső ellenzék is tud osztódni: ma már Szili Katalinnak máshogy szar a szocialista párt, mint a korábban bajtárs Szanyi Tibornak volt.

Azt meg most nem is kapargatnám, hogy megint más a baja Gyurcsány Ferencnek. Térjünk rá inkább a nagy túlélőre, Schmuck Andorra.

A képlet bizonyos szempontból egyszerű. A valamikori Fiatal Baloldal, illetve Xénia-láz egyik főszereplője szívós munkával a közélet Lagzi Lajcsijává nőtte ki magát. Megcsinálta a maga politikai Dáridóját, ahol az első sorban ritmustalanul összecsapódó nénitenyerek, bólogató dauerolt és hamvasított frizurák ünneplik a mulatóst és a táncdalt, és készségesen fekszenek bele a "kisnyugdíjas" meg "szépkorú" klisékbe. Tényleg, legyen lassabb a mozgólépcső, mehessek a buszsávban a banyatankkal, ingyen csirke far-hátat mindenkinek és erősebb fület a teszkós szatyorra!

Nem, nem én bántom ezzel a "szépkorúakat". Önként megy a vágóhídra, önként lesz karikatúra az, aki ezt beveszi.

És beveszik, ne tagadjuk le. Fénykorában a Dáridó a tv2 legnézettebb műsora volt! Schmuck most pont azt lopja, amiben még kraft volt: az inaktív szavazókat, életmód-nyugdíjasokat. Azokat, akik naponta tesznek azért, hogy a (valóban bántó, argó) „nyugger” kifejezés sose tűnjön el a szlengből. Sok-sok szépkorút, akiknek Horn Gyula elengedte a kezét, és azóta toporognak tétován, hol a tizennegyedik havi nyugdíj szirénhangjai felé, hol a vizitdíj réme ellen megindulva.

Schmuck Andor képes kinyírni az MSZP-t. Úgy vághatja le az utolsó, nagyobb szeletet a pártról, hogy a maradékot már nem lesz érdemes a pultban tartani, kis nyesedék lesz, amit senki nem kér.

Mi lehet ebből ősszel?

A jelenlegi leosztás alapján Horváth Csaba potenciális szavazatait csökkenti az LMP, Schmuck Andor, az esetleg elindulni képes Zöld Baloldal jelöltje – míg a Fidesz Tarlós alá be tud söpörni mindenkit a másik oldalon. Sőt, egyelőre fogalmunk sincs arról, kik azok, milyenek azok, akiket szocialista szavazóként azonosíthatnánk. Az LMP elvitte a "nem a Fidesz-kategória" jó részét a nem fideszes fiatalokkal együtt, a mozgalmár baloldali sem kapott hívószavakat az MSZP-től, nincs vonaluk az Orbán-fóbiásokhoz sem – most pedig a lakossági fórumok törzsközönsége, Korda György rajongói is kapnak külön jelöltet.

Ebből így hatalmas bukás lehet, ami maga alá temeti a pártot. Nem lesz mit átvennie a kiváróknak, a belső ellenzéknek, nem lesz mibe beülnie annak, aki ma azért nem vesz részt a tűzoltásban, mert abban bízik, hogy az üszkös romokon könnyebb lesz bevonulni.

Stimmel, mert a döglött MSZP már nem kell majd senkinek. De… csak annyit mondanék, hogy SZDSZ.

Félreértés ne essék: nem azon sírnék én itt, hogy mi lesz velünk MSZP nélkül. Inkább az zavar, hogy közben a valódi tétről szó sem esik: a győztesről, a hatalmat megszerzőkről, a jövőnkről.

Egy rohadt szó sincs Tarlós Istvánról, az ő programjáról (kérem, könyörgök, ne linkeljük be a cikk alá, hogy "de igen, hiszen felrakta a honlapjára" – van neki egy vastag füzete, de nem arról vitázunk), Budapest és az önkormányzatok jövőjéről, a leendő vezetők terveiről. Tarlós István úgy lesz főpolgármester, hogy meg se izzad, nem kell vitáznia, nem kell ellenérvekkel hadakoznia, nem kell előttünk kifejtenie, hogy mit és hogyan tenne.

Nincs ilyen kötelezettsége, mert a tömegverekedés a dobogó alsóbb fokaiért zajlik, ő szépen, csendben, elegánsan felléphet a tetejére.

Az MSZP-t ma passzív, belső ellenállás, és szintén "karámon belüli" támadások viszik a földre, így elő nem fordulhat, hogy kifelé hadakozzon. Schmuck Andor lerántja róla a nyugdíjasokat, Szili "az igazi baloldal" üres szerepében pózolókat, Galba-Deák Ádám az aktivistákat. Az LMP sem Tarlósra nyitott tüzet, ehelyett megtudhattuk tőlük, hogy Kaltenbach Jenőt az MSZP talán akarta az LMP-vel közös főpolgármester-jelöltnek, de az visszautasította őket, és mindettől teljesen függetlenül jutott az ökopárt eszébe, hogy fővárosi listája második helyére tegye Kaltenbachot. Végigszenvedhettük az "LMP lopott programot az MSZP-től, vagy fordítva?" című bohózatot is, meg a kínai hamis márkajelzések gyakorlatának politikai kampányba emelését. Egymást darálják, mintha ez lenne a valódi tét.

Pedig nem az a lényeg, hogy ki NEM lesz főpolgármester – nem az a lényeg, hogy mit NEM tud majd megcsinálni Horváth Csaba, Jávor Benedek vagy Schmuck Andor; hanem az, hogy mit kezd Tarlós István Budapesttel, és milyen önkormányzatok állnak fel ősszel.

De erre is majd csak utólag fogunk rácsodálkozni, mint Hoffman Rózsára. Ja, hogy ez is itt volt végig, a szemünk előtt? Az MSZP meg jelen állás szerint ott fog feküdni a földön, kivérezve, és nem lesz egyetlen olyan párt sem, amely szándékkal és erővel bír ahhoz, hogy bármilyen módon is ellenzékként viselkedjen az új hatalommal szemben. Már nincs ilyen a Parlamentben sem, és pár hónap múlva a fővárosban sem lesz.

Aztán majd legyen mindenki boldog azzal, hogy "de legalább nem én basztam el". Pedig de, így együtt.

(Forrás)

Tovább »

_N.E.R.

Tovább »

_Csak forogjatok, lebuktatok - Bedőlt az LMP!!!!

Lehullot az LMP-ről az álarc!

Az LMP belső levélváltásaiból kiderül, hogy a párt szervezői az iwiw internetes közösségi oldalt böngészték, hogy ismerőseik adatait táblázatba rendezzék, jelölve feltételezett politikai nézeteiket.

Mikor idén áprilisban nyilvánosságra került a hangfelvétel, melyen Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója egy zártkörű rendezvényen azzal hencegett, hogy név szerint ismerik azokat a "komcsikat", akik elmentek szavazni, de nem a Fideszt támogatták, az LMP közleményben reagált. Ebben azt írták, hogy véleményük szerint "a politikai elit semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy ellenőrizhesse a polgárok véleményét, gondolatait".

A napokban a Népszava birtokába került dokumentumok és egy neve elhallgatását kérő LMP-s informátor beszámolója alapján a párt viszonya a titkos és politikai pártállásra vonatkozó, különleges személyes adatokat tartalmazó adatbázisokhoz igencsak ellentmondásos. A dokumentumok forrása a szimplakor.hu weboldal, melyet az LMP hozott létre, és amely afféle belső fórumként üzemel a párt helyi és országos vezetése, tagsága számára. A szimplakor.hu-ról kikerült anyagok valódiságát a párt prominensei korábban sem cáfolták, csupán csalódottságukat fejezték ki, hogy kiszivárogtató keveredett soraikba.

Az egyik belső levélben az LMP helyi szervezője korholta a kampánystábot, melyet Karácsony Gergely - a párt országgyűlési képviselője - vezet ma is. "Ki vállalja az OV (országgyűlési választási - a szerk.) kampány jelentős túlköltésért, indokolatlan, teljesítési igazolás nélküli számlabefogadásokért, az aláírási joggal nem rendelkezők által tett megrendelésekért a szakmai és anyagi felelősséget?" - tette fel a kérdést felháborodottan a levélíró. Informátorunk szerint a napokban az LMP teljes központi kampánystábja beadta felmondását a belső feszültségek miatt.

Az anyagokból kiderül, hogy a párt már korábban, a tavalyi európai parlamenti kampányban is élt vitatható eszközökkel. Saját ismerőseiket, barátaikat listázták ki közösségi oldalakról, jelölve politikai nézeteiket. "A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy megkérjük barátainkat, nézzék végig a telefonkönyvüket, az iwiw-en az ismerőseiket, és írják össze azokat, akikről azt feltételezik 80 százalékos biztonsággal odaadják az ajánlószelvényüket. (...) A táblázatban a sárgával színezett rovatok nélkülözhetetlenek - azért, hogy ki tudjuk szűrni a több ember által javasolt támogatókat." - írta az LMP-s Vay Márton párttársainak. A táblázat "nélkülözhetetlen" rovatai az ismerős nevét és lakhelyét tartalmazzák, illetve azt, hogy az LMP keresheti-e az illetőt.

Ennél is elgondolkodtatóbbak az adatgyűjtő táblázat fehér oszlopai, melyek további különleges személyes adatok összeírására buzdítják a kitöltőt, úgymint a választó elektronikus levélcíme, telefonszáma, "bevonódása" és "támogatása". Utóbbi két rovatot összeállítója magyarázó szöveggel látta el: a "bevonódás" azt takarja, hogy a kitöltőnek mennyire "erős" a kapcsolata a választóval. "Csendben figyel, vagy próbáljuk bevonni?" - áll a magyarázó szövegben. A "támogatás" az anyagiakra vonatkozik, legalábbis a "Támogatásra számíthatunk-e tőle? Ezer forintra vagy milliókra?" magyarázat erre utal.

Az általunk megkérdezett ügyvédek szerint különleges személyes adatok küldözgetése elektronikus úton komoly adatvédelmi aggályokat vethet fel, mivel - akár hozzájárulását adta az adatbázisba vett választó, akár nem - nehezen kizárható, hogy az adatok harmadik fél számára hozzáférhetőek legyenek. A különféle LMP-s anyagok között egyet találtunk, mely egyáltalán említést tesz az adatvédelmi szabályok betartásáról.

A Népszava megkereste Karácsony Gergely kampányfőnököt és az LMP több sajtósát is, hogy magyarázatot kapjon a dokumentumok tartalmára és az LMP kampánycsapatának "lelépésére". Azonban senki sem volt hajlandó nyilatkozni, Karácsony Gergely pedig ígérete ellenére sem hívta vissza a lapot.

Forrás
 

Tovább »

_EMLÉKMŰ

Tovább »

_SZÓDA AZ ÁLLOTT BORBAN

Az MDF-re gondolok, a lakiteleki ’87-es sátorra, a sok régi, pogácsás, kockás abroszos, vad reményre. A széles gesztusokra. A roppant retorikára. A népművelők, költők, tanítók pártjára. A mozgalomra. A kisfröccsre vagy spriccerre, meg a jó, túrós csuszákra. Az ellenállásra. A bájra. Aztán az elfáradásra. A színeváltozásra.

Tűnt idők lovasaira, Antall Józsefre, Beke Katára, Furmann Imrére, Csoóri Sándorra, Bíró Zoltánra. És külön tisztelettel Csengey Dénesre. S akkor már persze, hogy Cseh Tamásra is.

Vasárnap elnököt váltott az MDF. Jött a fiatal Makay Zsolt, aki most „a jobbközép integrációt erősítené”, jelentsen is ez bármit. Még nem látszik tisztán Makay arca. Varázsgömböm meg nincsen, s hiába kotorgatok a kávézaccban.

Sokan szurkoltak az MDF-nek, a kicsinek, a kis centrumnak, mely különbözni akart, járt utat járatlanért odahagyta. Megszeppent vagy megvadult: ízlés kérdése. De eltévedt.

A nagycsoportos kizárásdik meg az UD-titkok, trükkök kicsit ijesztőek voltak. Aztán Bokros nagy bajsza szépen kisöpörte a padlást. Végleg. Nem maradt semmi. Csak az alkuk szaga. A kifizetetlen csekkek, csorba tányérok, Ibolya kalapja.

És szomorúan arra is gondolok, hogy megint nem sikerült egy új próba. Ki tudja, hányadik. Mintha lenne valami törvény, valami átok, hogy Magyarországon nem lehet középen állni. Hogy Magyarország mindig lejt. Valamerre. Közhelyek felé, meg jobbra-balra.

Mi lehet még az MDF? Fiókpárt talán? Egy Fidesz-tagozat? Ha Lezsák Sándor visszavenné régi jussát, az sem volna lehetetlen, hogy beszivárogjon a parlamentbe az MDF, a hárombetűs törpe. A jelenleg a Fideszen belül, a Nemzeti Fórumban politizáló régi párttagok elkapnák a kormányrudat: akár külön frakciót is alakíthatnának. Kicsit fura, kicsit sánta, kicsit szürreális lenne, de nem lehetetlen: Fidesz-KDNP-MDF édes hármas. De kell ez? Ez kell? Én nem tudom.

Vajon ez ügyben miért nem látok szinte semmit a sajtóban? Mi történik a pártos titokszobában? Hol vannak a stratégák, hol van fél tucat, jól kidolgozott alternatíva egy új útra?

Mi az MDF? Egy piac? Egy polc? Mi ez a három betű? Egy álom? Egy átok? Egy bélyeg, egy stigma? Folyamatos múlt vagy feltételes jövő? Kiskölyök, ki már nem akar felnőni? Egy Pán Péter?

Elsírnám magam, ha bele kéne szólnom pártjuk jövőjébe. Ők sem szólhatnak az enyémbe. De valami jöhetne. Mondjuk tiszta víz a pohárba. Frissítő, pezsgő szóda az állott borba.

Tovább »